Ahogy az egyetem is régóta hirdeti: mindenki pécsi akar lenni. Mi hiszünk ebben és mélységesen egyetértünk a szlogennel. És hogy miért is olyan jó itt élni, mi okból lehetnek büszkék városukra a helyi lakosok, mely momentumok, emberek, vagy éppen helyszínek adják az embernek azt a bizonyos „pécsiség”-érzést, arra „Pécsinek lenni jó!” című, most induló cikksorozatunkban keressük a választ. Elsőként a Pécsi Nemzeti Színház (PNSZ) színművésze, Köles Ferenc mondta el gondolatait.
A Jászai Mari-díjas művészt mindenki ismerheti, aki járt a PNSZ előadásain, esetleg látta a nemrég debütált Az unoka című nagyjátékfilmet, vagy csak bekapcsolta az utóbbi években a tévét, hiszen több reklámban is szerepelt már. A színész Debrecenben született és büszke gyökereire, azonban mára elmondhatja: több időt töltött már el itt, mint ott. 28 éve lakik és dolgozik a baranyai megyeszékhelyen, itt találta meg a szerelmet és nősült meg, három gyermeke is már itt született, a családot gyakorlatilag minden ide köti.
– Pécsnek komoly híre, reklámja volt ’94-ben, ami hozzám is elért: hallottam, hogy ez egy gyönyörű város, ahol szakad az élet, történnek a dolgok, illetve nagyon szabad és pezsgő a kulturális és „éjszakai élet”. Érettségi után volt még egy nyaram Debrecenben, később felültem a vonatra és eljöttem ide felvételizni, aztán itt is ragadtam. Óriási élmény volt megérkezni, a pletykák igaznak bizonyultak erről a csodás helyről, tulajdonképpen mindent lehetett, szinte az arcomon pörögtem évekig, annyira nem tudtam vele betelni. Ez már a délszláv válság utáni és a bányák bezárásának időszaka volt, így biztos sok probléma is akadt, amit fiatalon én nyilván nem észleltem. A terv anno csak az volt, hogy eljöjjek otthonról, kicsit kinyíljon a világ. Szerencsére a szüleim is partnerek voltak ebben, bár azt senki sem gondolta, hogy ilyen messzire sodródom majd és itt is maradok. Most 46 éves vagyok, 18 évet éltem ott, 28-at pedig itt. Szeretném azt hinni, hogy most már joggal nevezhetem magam pécsinek, vagy legalábbis „szórvány pécsinek”. Három gyerek mellett már kicsit lenyugodtam, így nehéz megítélnem, hogy egy mai 18 éves is olyannak éli-e meg Pécset, mint én akkor. A legfontosabb, hogy
szerintem ez a város ma egy biztonságos közeg, a családos élethez tökéletes és kellemes díszlet
– vélekedett Köles Ferenc. Mint mondta, a mai napig nem tudja megunni Pécset, habár ez egy belátható méretű és élhető település. A színész azt is elárulta lapunknak, jó érzéssel és büszkeséggel tölti el, hogy a város művészeti közegének része lehet, és csak reméli, hogy gazdagítani tudja a Pécsett már korábbról felhalmozott kulturális örökséget.
Hozzátette, úgy látja, hogy a helyiek mindig is büszkék voltak származásukra, de egyre több olyan termék jelenik meg, amivel ez még nyilvánvalóbbá válik: ez pedig nem csak Pécs feliratú ruhadarabokon, de olyan önszerveződő közösségekben és programokban is megnyilvánul, melyekre méltán nézhetnek fel a városiak.
A színművész arról is beszélt, hogy a járványhelyzet miatt természetesen az utóbbi két év számára sem volt egyszerű: habár nyilván helyt kellett állnia az otthoni mindennapokban, a családi egység szempontjából remek volt a bezárva töltött idő; viszont küzd azzal, hogy sok más művészhez hasonlóan máig sem rázódott vissza teljesen a megszokott kerékvágásba és egész máshogy fárad el munka közben, mint azelőtt. Mindemellett persze hálás azért, hogy a színházi próbák, bemutatók szerencsére folyamatosak, a PNSZ telt házas előadásoknak örvend.
– Főként a koronavírus berobbanásakor volt bennem egy nagy félsz – egyrészt nyilván aggódtam a család és magam egészségéért – másrészt amiatt, hogy a műfaj túl fogja-e élni a pandémiát, akarnak-e még az emberek színházba járni és ott ilyen-olyan problémákkal szembesülni, vagy akár csak szórakozni a világjárvány után. Egyébként is volt egy nagy önmagamba nézés, mikor 45 éves lettem, kicsit nehezen találok vissza. De azt látom, hogy igenis van még létjogosultsága a színpadon állni, szomjazzák a nézők a közösségi programokat. Én is imádom a fesztiválokat, szerintem még a mostaninál többet is elbírna a város – foglalta össze Köles Ferenc, aki egyébként igazi mély vízbe ugrott nemrég, hisz A mi utcánk című monodrámában először állt teljesen egyedül színpadra, ráadásul egy debreceni szomszédjuk, Tar Sándor író munkásságáról – és részben saját múltjáról – szóló darabban, akit nagyon tisztelt.
[su_box title=”Mi neki Pécs? ” style=”glass” box_color=”#bdcc9b” radius=”2″]A színművész válasza: „Pécs nekem a biztonság, a sokszínűség és a folytonosság városa.”[/su_box]
