Fizikai és lelki szenvedéseiről, félelemről és bátorságról vall szerdán megjelent könyvében Natascha Kampusch, akit nyolc és fél éven át tartott fogságban egy gyermekrabló. A kötet címe 3096 nap, pontosan ennyi időt töltött ugyanis tíztől tizennyolc éves koráig az idén 22 éves fiatal osztrák nő a tettes, Wolfgang Priklopil fogságában.
A férfi egy vastag ajtóval és biztonsági berendezésekkel ellátott „cellát” alakított ki Bécs melletti háza pincéjében, ide hurcolta a lányt, miután fényes nappal elrabolta az utcán. Natascha Kampusch évekig nem hagyhatta el ezt a pincehelyiséget.
Fogvatartója később megengedte neki, hogy felmenjen a házba, s egyszer-egyszer a városba is magával vitte. A szomszédok közül többen is látták, de nem ismerték fel benne az 1998-ban eltűnt kislányt.
Fizikai szenvedéseiről írva többször idézi azokat a feljegyzéseit, amelyeket börtönében készített közvetlenül egy-egy bántalmazás után. Priklopil a legkülönfélébb módokon kínozta: ököllel ütlegelte, rugdosta, fojtogatta, az ajtófélfának taszította a lányt. Beszámolt arról is, hogy a férfi rendszeresen zaklatta szexuálisan.
A férfi jellemzésekor egyebek között azt írta, hogy beteges irányítási vágy uralta, egyben rettegett attól, hogy a rendőrség rátalál a lányra. Ha a ház udvarán kívül voltak, néhány centiméternél messzebbre nem engedte el maga mellől.
A megfélemlítés, lelki terror része volt az is, hogy „Parancsolónak” kellett szólítania a férfit, s hogy Priklopil mikrofonokat helyezett el a pincében. Így folyamatosan hallhatta, mit csinál a lány, közben pedig hangszórón keresztül utasításokat adott neki.
A szökéstől az is visszatartotta, hogy a külvilágban bizonytalanság lett úrrá rajta. „Az ember valahogy láthatatlannak érzi magát, még annál is kevésbé fontosnak, mint egy háziállat” – fogalmazott. Félt attól is, hogy Priklopil megöli őt, vagy valaki mást, ha szökni próbál. 2006 augusztusában végül mégis elszánta magát, megragadva az alkalmat, hogy a férfi nyitva felejtette a pincelakrész ajtaját és telefonálás közben hátat fordított.
Az első szabadon töltött percek nem csak örömteliek voltak. Mint azt a Kuriernak elmondta, amikor menekülés közben találkozott az egyik szomszédasszonnyal, a nő rákiabált, hogy „ne tapossa össze a kertjét”. Csak egy házzal odébb talált egy olyan embert, egy asszonyt, aki a kérésére kihívta a rendőrséget. A kiérkező rendőrök első dolga azonban az volt, hogy felszólították, tegye fel a kezét.
Saját bevallása szerint a könyv megírása megkönnyebbülést jelentett neki. „Csak most, ezekkel a sorokkal tudom végre lezárni a dolgot, és igazán azt mondani: szabad vagyok” – fogalmazott.
