Helló emberek!
Helló első nap a gimiben!
Leírhatatlan mennyire izgultam ma, bedobtak egy vérszomjas tinikkel teli labirintusba, ahol
már az első tíz percben eltévedtem. Így hát egy kis késéssel ugyan, de eljutottam az évnyitóra.
Jobb később, mint soha. Természetesen csak a világ legfurcsább hölgyeménye mellett találtam helyet, aki az igazgató minden szavára tett valami érdekes megjegyzést.
Azt hiszem nincs szó arra, milyen osztályba kerültem. Talán a félelmetes lenne a legjobb
kifejezés rá. Félelmetesen sokan vagyunk, és félelmetesen különbözünk. Én pedig befejezem az írást, mert ha most nem alszom, holnap én is félelmetes leszek.
Sziasztok ismét!
Tudjátok vannak olyan kiegyensúlyozott emberek, akik sosem késnek el, és mindig gond
nélkül, időben felkelnek. Na, én sajnos nem erősíthetem ezen emberek boldog csoportját.
Mint minden átlagos napon, ma is maximum sebességgel futottam a buszra. Már amennyire a baromi nehéz táska engedte, ami mindig kitartóan akadályoz a közlekedésben.
Ahogy már említettem átlagos nap volt ez is; ugyanazokkal az emberekkel beszélgettem, mint általában. Ugyanolyan komótosan cammogtam egyik teremből a másikba. Egészen addig minden ment is a megszokott rendben, ameddig meg nem láttam Őt. Ezelőtt sosem vettem észre, de hogy lehet ez? Hiszen olyan jól néz ki! Azt hiszem szerelmes lettem! Igaz, hogy egy szót sem beszéltünk még és a nevét sem tudom, de a filmekben is létezik szerelem első látásra, nem igaz?
Köszöntelek kedves olvasó!
Az osztályom ma is hozta a formáját, vagyis pont olyan szétszórtak voltunk mint mindig.
Rengeteg időnk lett volna kitalálni az osztálytáncunkat, de a szokás nagy úr. Nyilvánvaló,
hogy mindenki szokott halogatni, később elkezdeni felkészülni egy fontos dologra. De a mi
osztályunk igazán profi abban, hogy mindent a legutolsó, de tényleg a legutolsó pillanatra
hagyjon. Szóval van három napunk összehozni egy jó kis táncot, meg is tanulni, összevágni a zenét és a jelmezeket is megcsinálni. Aggasztó a helyzet vagy inkább kritikus? Mindkettő azt hiszem, de ez már megszokott. Végül persze mindig sikerült összehozni valamit, azt hiszem ez most sem lesz másképp. De azért mégis… miért nem lehetünk mi is olyan átlagos, rendes osztály?
(,,Ha nem lenne utolsó pillanat, akkor semmi sem készülne el.”)
Üdv olvasóim!
A mai nap szörnyű az időjárás… Zuhog az eső, fúj a szél, a napot pedig azt hiszem jó ideig
nem látjuk majd. Ameddig a szem ellát szürke felhők takarják el az eget, épp úgy, ahogy egy rossz hír árnyékolja be a jókedvet. Ez a rossz hír pedig általában savanyúbb, mint egy citrom. Az osztállyal mi most egy jó nagy citromot kaptunk. Mindenki várta már az
osztálykirándulást, olyan régóta szerveztük és annyira örültünk, hogy végre mehetünk. De túl igazságos lett volna, ha nem ma jött volna egy váratlan vihar. A szülők azonnal vad
telefonálásba kezdtek, hogy megtudják mi lesz a várva várt nappal. Az izzó vonalak
végeredménye pedig az lett, hogy a rossz idő ellenére elindulunk és várunk a csodára… Szó szerint. Persze az időjárás nem lett jobb, mi pedig először nem tudtuk, mégis mit kéne
tennünk. Találékonyak a fiatalok, csak ennyire azért nem. Rosszullétet szimulálni könnyebb, mint kitalálni mivel üssük el az időt.
Végül alakultak maguktól a dolgok. Mindenki bedobta a közösbe a maradék nasiját,
előkerültek a bluetooth hangszórók és már meg is volt a rögtönzött osztálybulink. Az
internetnek köszönhetően még a karaoke sem maradt ki, a hangulat pedig tényleg fantasztikus volt. (,,Ha az élet adott neked egy citromot, csavard ki, és nyiss egy limonádéstandot.”)
Üdvözöllek ismét itt ismeretlen!
Régóta készültünk már erre a napra. Táncpróbák, ruhapróba, beszédek írása, hatalmas viták az osztályfőnöki órákon. Már régóta tudtuk, hogy eljön ez a nap, de azt senki nem gondolta, hogy ilyen sebességgel közeledik. Olyan gyorsan jött, hogy fel sem fogtuk. Ez a nap már jelzi, hogy nincs sok vissza…Pár hónap és el kell mennünk, végérvényesen. Jön majd helyettünk más, mi pedig lassan elfelejtődünk. Ilyen egy szalagavató; ráébreszt arra, hogy mindjárt vége.
Minden tele volt szülőkkel, mi pedig olyan izgatottak voltunk. A négy év egyik legfontosabb
része következett. Miközben előadtuk az osztálytáncot, végig olyan büszke voltam, hogy a
részese lehetek ennek. Pedig tudom, hogy sokszor utáltam. Most viszont imádom. Utólag az összes veszekedést, az osztálykirándulásokat, a balhékat, a diák szerelmeket, a barátokat, akiket szereztem, a korán kelést, a dolgozatokat, a tanárokat; a középiskolát.
Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom… de hiányozni fog.
Kovács Réka – Pécsi Apáczai Csere János Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium, Alapfokú Művészeti Iskola, 12.c
