Krausz Gergely élete első olimpiáján vett részt Tokióban. A Multi Alarm SE tollaslabdázója a PécsMa.hu-nak adott interjúban arról mesélt, már az is hatalmas eredmény, hogy egyáltalán kijutott az ötkarikás játékokra. Ezzel valóra vált az álma, és bár még egyáltalán nem számít öregnek a sportágban, könnyen lehet, hogy innentől a civil élet felé veszi az irányt.
– Első olimpiáján van túl. Mindkét csoportmeccsén vereséget szenvedett, de nem tűnik csalódottnak. Milyen céllal vágott neki Tokiónak?
– Valójában maga a kvalifikáció volt a cél – árulta el lapunknak a Multi Alarm SE olimpikon tollaslabdázója, Krausz Gergely. – Nem is olyan régen még az sem tűnt reálisnak, hogy ki tudok jutni az ötkarikás játékokra, így az, hogy végül ez sikerült, és ezzel én lettem az első magyar férfi tollaslabdázó, aki olimpián szerepelt, büszkeséggel tölt el.
– De azért gondolom, szeretett volna meccset nyerni, vagy akár továbbjutni a csoportjából?
– Az igazat megvallva a továbbjutás gyakorlatilag lehetetlen volt, ezt már előzetesen is tudtam. A hármas csoportból csak az első helyezett mehetett tovább, az egyik ellenfelem pedig a világranglista ötödik helyezettje volt. Korábban ilyen magasan jegyzett játékossal nem is nagyon játszottam még. Ellene nem is volt esélyem a győzelemre. A második meccset egy orosz versenyzővel vívtam, vele már többször találkoztam korábban. Nyerni is akartam. Jó mérkőzést játszottunk, szoros volt, de nem jött össze a győzelem. Ennek ellenére nem vagyok szomorú. Persze, azért jó lett volna egy győzelemmel hazajönni.
– Az ön sportága idehaza nincs annyira szem előtt. Az, hogy ki tudott jutni az olimpiára, mekkora fegyvertény? Hogyan kell ezt elképzelni?
– Nagyon nagy út van mögöttem, hiszen gyakorlatilag 21 éves korom óta tudok top szinten készülni. Most visszanézve az azt megelőző évekre, igazából olyan, mintha amatőr szinten űztem volna a sportágat. Azt azért nagyjából mindenki tudhatja, hogy a tollaslabdában Ázsia a világ előtt jár. Ehhez képest az, hogy mára már az első 100 között vagyok a világranglistán, olyan eredmény, amit néhány éve még nem nagyon tudtam volna elképzelni. Még egyszer mondom, 21 évesen lett olyan edzőm, lettek olyanok itthon a körülmények, hogy elkezdhettem ténylegesen fejlődni. Hiszen, amit addig tapasztaltam, az nagyon sok javításra szorult. A Multi Alarmhoz érkezett egy neves skót szakember, tőle kezdhettem megtanulni nagyon sok olyan dolgot, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy nemzetközi szinten is versenyképessé válhassak. Illetve három évet tudtam a Bundesligában is szerepelni.
– Az mekkora segítség volt?
– Óriási. Nemzetközi viszonylatban is jó játékosok ellen edződhettem, rengeteg tapasztalattal gazdagodtam. Nyilván ez is kellett, hogy ki tudjam harcolni az olimpiai kvótát.
– Az nem volt rossz érzés, hogy épp az ön első olimpiája volt az, amelyik nagyban különbözött a korábbiaktól? Nézők nélkül nyilván nem ugyanaz az egész.
– Ez kétségtelen, a szurkolók tényleg hiányoztak. Viszont a megnyitó, vagy épp az olimpiai falu így is hatalmas élmény volt. A faluban eleve nagyon szabadon mozoghattunk, volt lehetőség ismerkedni a magyar csapat többi tagjával is. Kicsit ezért sajnálom, hogy viszonylag hamar véget ért számomra a verseny, így ugyanis el kellett hagynom az olimpiai falut. Egyébként korábban voltam már két Európa-játékokon, ahhoz tudnám hasonlítani az egész eseményt, csak persze sokkal nagyobb volumenű.
– Gondolom, egy kis pihenő után máris elkezd készülni Párizsra. Hiszen azt mondják, evés közben jön meg az étvágy.
– Az én álmom már valóra vált.
– Csak nem? A visszavonulást fontolgatja? Nem túl fiatal még ahhoz?
– Még nem határoztam róla, de elég gyorsan meg kell hoznom a döntést. Nem mintha nem éreznék magamban erőt, de az igazság az, hogy át kell gondolni néhány dolgot. Szerintem ez nem túl meglepő, de a tollaslabdából megélni elég nehéz. A nemzetközi élmezőny egy nagyon szűk rétege számára anyagilag is megéri ez a sport, de ez nem én vagyok. Alaposan át kell gondolnom, hogy érdemes-e a következő három évet is rátennem a tollaslabdára, vagy inkább elkezdek a civil életre fókuszálni. Villamosmérnökként végeztem, a szakmában helyezkedtem el, és szeretem is a munkámat. Szóval ez a döntés a közeljövő fő projektje.
– Akkor lehet, hogy úgy alakul, nem is fog többé ütőt?
– Azt azért nem hiszem. Imádom ezt a sportágat, és ha az aktív játékkal esetleg fel is hagyok, nagyon szeretném a felhalmozott tapasztalataimat továbbadni. Azt hiszem, hogy tudnék segíteni a sportág hazai fejlődésében.
– Akár mint edző?
– Valószínűleg nem. Sokkal inkább a hazai edzőknek tudnék szerintem tanácsokat adni. De ezt majd még meglátjuk. Most pihenek, aztán hamarosan eldöntöm, hogyan tovább.
– Ezek szerint lehetséges, hogy Tokió volt a tökéletes búcsú?
– Amilyen út mögöttem van, ez egy fantasztikus lezárás lenne. Mindig is arról álmodoztam, hogy egyszer ott lehessek egy olimpián. Ez nekem sikerült, méghozzá saját erőből. Senki sem tudja elvenni tőlem. És eleve, nagyon kevesen vannak, akik elmondhatják magukról, hogy valóra vált az álmuk. Nekem sikerült!
