Az egyik valaha működött legjobb lengyel kortárszenei együttes, a Krakkói Filharmonikusok adtak koncertet a Pannon Filharmonikusok bérletének vendégeként. A műsor leginkább szólistájuk remek teljesítménye révén marad emlékezetes az EKF-évben.
(Fotó: Kultúra.hu)
A magyar-lengyel barátság iránti hagyománytól vezérelve kedves gesztussal műsorra tűzött, nemzetközileg is legismertebb Liszt 2. rapszódia előadása sajnos épp lényegét tekintve, a magyarság sorsának visszatükrözésével maradt adós. A magyar zene névjegyévé lett és fél tucat feldolgozást megért mű az egyik leggyengébb, bár Nyugaton gyakran játszott, Karl Müller-Berghaus-féle (1829-1907) átültetésben hangzott el.
Ez, ellentétben Liszt Ferenc és Doppler Ferenc zenekari változatával, épp a sajátos magyar zenei hangsúlyokat nélkülözte. Az elmosódó karakterű ritmika, igazi akcentusok nélküli dinamika azonban nemcsak a feldolgozást, de a krakkói zenekar visszafogott „sebes” vonatot idéző előadását is jellemezte. Még a virtuóz rész is nélkülözte a liszti és magyar vitalitást és „győzni akarást, tudást”.
Nem túl jól kezdődött Chopin e-moll zongoraversenye sem, mert ebben az előadásban szinte semmi dráma nem volt, mely megágyazott volna a zongora szenvedélyes szólójának. S a mű egésze folyamán is csak a zárótételben izzott azonos hőfokra zenekar és szólista teljesítménye. A 64 éves Piotr Paleczny (képünkön) személyében az egyik legkiválóbb lengyel zongoraművész „mentette meg a haza és Chopin becsületét”.
Korát meghazudtoló szenvedélyességű, rendkívüli gyorsaságú virtuóz zongorajátékával sikerült ezt elérnie. Hiányoltuk a nálunk Vásáry Tamás, vagy épp a Kocsissal Pécsett fellépő Érdi Tamás előadását jellemző lelki finomságokat, melyek legalább annyira sajátjai Chopinnek, akárcsak a Lisztével vetekvő technikai bravúrok. A ráadásként lehengerlő előadásban hallott Asz-dúr nagy polonéz méltán aratott osztatlan sikert.
A koncert második felét kitevő és Chopinhez hasonlóan idén 200 éve született Robert Schumann 4. szimfóniája végre olyan előadásban szólalt meg, amely méltó volt az EKF-nagyköveti címet viselő pécsi zenekartól megszokott és általuk 2 évvel ezelőtt ebben a rendkívül nehéz műben
felmutatott színvonalhoz. Azt nem állíthatom ugyan, hogy az ambiciózusan vezénylő Pawel Przytocki pálcája alatt a mű minden szépségét adekvátan megszólaltatta a korábban ezt jóval nehezebb kortárs művek esetében teljesítő lengyel zenekar. A stílus- és profilváltásból eredő nehézségek leküzdésére tett erőfeszítéseket azonban ez az előadás már meggyőzőbben mutatta fel, mint a két korábbi mű.
Csak szoríthatunk a krakkóiaknak, hogy ez a „sebesvonat” egyszer olyan expressz sebességre váltson, melyen szólistájuk robogott, s amely Brahms 5. magyar táncából még hiányzott.
Kovács Attila írása.
