Marsalkó Péter, megnyerte a Magyar Fotóbiennálét és nemzetközi kiállítások díjazottja lett. Az 1977-ben alakult legendás Focus Csoport tagja, bejárta a világot, rengeteg kiállítása volt és van. Mindig is pécsi maradt, noha hívták még külföldre is.
Szereted a szóvicceket?
A „marslakóra” gondolsz? Hát igen, nem tudtam ez ellen mit tenni. Erdélyi családból származom. Az ottani bányavidéken nagymamám családjának még arany- és ezüstbányái voltak, de Trianon után elvettek tőlünk mindent. Nagyapám pedig lengyel-szász volt, édesapám még sch-val írta a nevét. Ő az erdélyi bányászvárosban, Vulkánban született. Úgy húsz éve visszament nővéremmel és sógorommal. Amikor visszajöttek, azt mondták: „Öcsi, te, ott mindenki úgy néz ki mint te”.
Milyen egy Marsalkó?
A tökéletes Marsalkó tehetséges, elvhű, csak a feketét és a fehéret ismeri. Nagyon kemény. De egy valamiben nem olyan, mint én: sokkal kevesebbet beszél nálam.
Miért lettél fotós?
Véletlenül születtem meg, a nővérem után tíz évvel. Nem igazán akartak. Édesanyám az Ormánságból származik, ahol az egykézés dívott. Anyai nagymamám nem is ismert el unokájának, mert annyira Marsalkó voltam. Később nagyon szabadon voltam eresztve, magára hagyott emberként éltem. Még tizennyolc éves koromban is azt mondták, hogy akasztófán fogom végezni. Tőlem nem kérdezték meg, hogy mit akarok, mi akarok lenni. Aztán az érettséginél mégiscsak megkérdezték a tanárok, én pedig azt mondtam: háztartásbeli. Botrány lett, az iskola díszünnepségén pellengérre állítottak, bemutattak a tömeg előtt, mint egy selejtes embert. Aztán az egyik diáktársam az ünnepség után odajött, hogy akarok-e fényképész lenni, mert őt ugyan felvették a Szikra nyomdába fotósnak, de kiderült, színvak. Igent mondtam.
Lázadtál?
Persze. A nyomdában tanultam ki a fotográfiát, ahol olyan fényképészekkel dolgoztam, akik megtanítottak mindenre. Ott aláírásokat gyűjtöttek azért, hogy eltávolítsanak. De tudod, bár 1954-ben születtem, mégsem lett belőlem bácsi. A kreativitás, vizualitás kortalanná tesz. Frissnek, napra késznek kell lenni, nem lehet öreges mentalitással fotózni.
Mi az ars poeticád?
A titkokat kell megszerezni, de nem úgy, hogy azt elvegyem fotóalanyomtól, hanem úgy, hogy a titkot maga adja oda észrevétlenül. A hitvallásom az, hogy sosem nyomom meg a gombot akkor, ha hazudni kell.
A digitális technológiával mindenki fotós lehet. Szerinted csak a digitális szemetet termeljük?
Igen, de mindig a fejétől bűzlik a hal. Nincsenek mesterek, ma az tanít, aki nem tud fényképezni. Attól ugyanis, hogy valaki művelt, olvasott, attól még nem biztos, hogy tud keresztelőt, esküvőt fotózni. A digitális technológiával már nem kell megtanulni a szakmát; senkit nem érdekel a helyes expozíció, a derítés, fókuszállítás, úgyis korrigálják majd a gépen a hibákat. Az utánpótlás nevelés megszűnt Pécsen, én azonban büszke vagyok arra, hogy két tehetséget elindítottam: az Alternatív Közgazdasági Gimnázium alkalmazott fotográfia szakán tanul Rédling Hanna, ő szeretne a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre menni, Lőrincz Gabriella pedig Münchenbe került.
Számodra melyik a legkedveltebb része Pécsnek?
A Mária utca, a Flórián tér. Gyönyörű. Sokszor fotózom is. De az egész város nagyon hatott rám. A legnagyobb élményem a Zsolnay-gyár volt. Még a mostani kulturális negyed kialakítása előtt jutottam be véletlenül a pécsi üzem területére. Az az udvar isteni ihletésű, ott úgy érzem magam, mint egy templomban.
Pécs milyen terep egy fotósnak?
Én addig ragaszkodok valamihez, amíg van mögötte emberi kapcsolat. Beszédes ez a város – de mára mintha kicsit beszűkült volna. Nagyon sok tehetsége volt és van a városnak, de sokan elmennek innen. Én ezért nem pénzt adnék, hanem helyzetet teremtenék a művészeknek.
Az általad is fémjelzett Focus Csoportnak hamarosan lesz pécsi kiállítása.
Igen, november ötödikén a Művészetek Házában nyílik tárlatunk. Egy könyvet is kiadunk ez alkalommal. Szerintem világszám lesz.
