Sráckorában tehetséges focistának tartották, a „dombóvári Aranycsapatban” irányítóként hívta föl magára a figyelmet. Már ha hajlandó volt letenni a könyvet, amit épp olvasott. Mert szenvedélyesen bújta a regényeket. Aztán a rádión keresztül elbűvölte a színház világa, s onnantól nem volt menekvés: bármerre sodorta az élet, színjátszó kört, irodalmi színpadot szervezett. És rendezett. Vincze János, a Pécsi Harmadik Színház igazgatója közel fél évszázada a színház vonzásában él.
– Ahogy a mai gyerekeket a túlzott számítógépezéstől tiltják a szüleik, úgy engem az olvasástól óvtak, miután éjjel-nappal faltam a könyveket, mindent, ami a kezem ügyébe került, még ha nem is volt épp nekem való – idézi gyermekkora meghatározó élményét Vincze János. – Egyik kedvenc regényemet, a Csendes Dont például hatodikos koromban olvastam. Nagyon szerettem a történelmi és a harcos könyveket, s miután tudtam, hogy Vak Bottyán a Rákóczi-szabadságharc egyik jelentős hadvezére volt, a dombóvári könyvtárból, ahol mindennap megfordultam, kivettem egy róla szóló kötetet. Mint kiderült, vaskos történelmi tanulmányba botlottam, de végigrágtam rajta magam.
– Már akkor sem adta föl, amibe egyszer belefogott. De mi vonzotta a színházhoz?
– Másik gyermekkori szenvedélyem, a rádiózás. Különösen a színházi közvetítéseket imádtam. Egy női hang narrátorként elsuttogta, mi zajlik épp a színpadon, én pedig az egészet elképzeltem, láttam magam előtt a szereplőket, a fejemben megelevenedett a történet. A rádión keresztül ejtett rabul a színház.
– Tizenéves gimnazista volt, amikor első rendezése máris országos sikert hozott.
– Középiskolásként kerültem igazán közel a költészethez, mert kamaszkori kérdéseimre, vívódásaimra a versekben találtam választ. Szülővárosom gimnáziumában, Dombóváron, ahol hatalmas tudású tanáregyéniségek inspiráltak a tanulásban, egy nagyszerű önképző kör is működött. Volt, aki zenével foglalkozott, más verset, elbeszélést, kritikát írt. Én ott kezdtem el verset mondani. Emlékszem, egy komolyabb szavalat és a Zrínyi Miklós költő-hadvezérről írott tanulmányom elismeréseképpen fogadtak maguk közé. Itt csöppentem a rendezésbe is, szinte észrevétlenül. Sokat foglalkoztunk a klasszikusok mellett az akkori kortárs magyar költőkkel is: Nagy Lászlóval, Pilinszky Jánossal, Juhász Ferenccel. A lelkünkből szóltak. S ahogy mondtuk a verseiket, belső igény vitt minket arra, hogy összeállítsunk ezekből egy műsort. S ahogy közösen formáltuk, mindig hallgattak a tanácsaimra, elfogadták az ötleteimet. Kitaláltam, hogy ne mondjuk végig a verseket, hanem szakítsuk meg őket, és úgy tegyük egymás mellé, hogy a bennük rejlő gondolatok ütközzenek, ellenpontozzák, de tovább is lendítsék egymást. S kiderült, hogy ez egészen jól működik. A színpadi megjelenítés formáját is én állítottam be, ahogy a ritmus, a tempó vagy a ráció kívánta. Így született meg a Kérdőjelek között című pódiumműsorunk, az első rendezésem, 1965-ben. Már az nagy szó volt, hogy ezzel a keszthelyi Helikonon mi képviselhettük Tolna megyét. Az pedig, hogy ott megnyertük a nagydíjat, óriási elismerésnek számított, országosan híre ment, hogy egy diák rendezte produkció lett a legjobb…
– Szóval, eldőlt a sorsa.
– Bármerre vetett az élet, mindenütt sikerült belelkesítenem a fiatalságot. Mielőtt 1968-ban felvettek a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakára, Gyulajon gyerekekkel, Nagykónyiban falusi fiatalokkal hoztunk létre előadást, a katonaságnál a hadsereg-fesztivált nyertük meg. Elsőéves koromban Péczely László professzor rám testálta a főiskolai stúdiószínpad vezetését. Részese lettem az egyetemi fesztiválok vérkeringésének, annak a közegnek, amelyből a későbbi színházalapítók és nagy tehetségű rendező egyéniségek, Zsámbéki Gábor, Ruszt József, Paál István és Árkosi Árpád is indultak. Az amatőr mozgalom képviselőiként szembehelyezkedtük a kőszínház mozdíthatatlan világával, ahol a „leszúrt lábú” színészek megálltak a színpad közepén és „öblögettek”. Nem volt csapatmunka, hanem egy erős színész egyéniség vitte a vállán az előadást. Szemben a mi közösségeinkkel, amelyek kiemelkedő egyéni teljesítményeket ugyan nemigen tudtak felmutatni, de produkcióinkat a markáns értelmezés és a közösségi teljesítmény átütő ereje jellemezte. Az ellenzékiségünkbe persze politikai szembeállás is vegyült.
– A szakmunkásképző Ötszázas Színpadán és a Pécsi Nyitott Színpadon át vezetett az útja a Harmadik Színházig. Örkény István abszurdjai és Spiró György, Kornis Mihály drámái jelzik az irányt, melyen a kortárs művek meghatározó színterévé vált a teátruma. Ma sincs ez másként, újabb Spiró-művek, majd Háy János és Egressy Zoltán, s a legfiatalabb írónemzedéket képviselő Kiss Judit Ágnes darabjai alkotják a repertoár gerincét, sokszor ősbemutatóként színpadra vitt előadásokkal. Nem vágyik mondjuk Shakespeare-t rendezni?
– De, a lelkem mélyén talán szerettem volna, a Hamletre például elég érdekes ötleteim lennének. Kétségtelen, hogy Shakespeare nyomán is beszélhetnénk a máról, de sokkal áttételesebben, mint egy mai, friss, kortárs mű révén. Ha évadonként 8-10 bemutatóban gondolkodhatnék, akkor persze boldogan belevágnék akár 16. századi dráma rendezésébe is, de egyelőre napi szinten folyik a küzdelem a fennmaradásért, s azért a néhány új bemutatóért, amire egy szezonban lehetőségünk adódik.
– Társulat nélküli teátrum vezetőjeként nagy szabadsága van a szereposztásban. Sok kiemelkedő alakítást köszönhetünk ennek, jó pár színész pályájának meghatározó pillanata, hogy itt játszhat.
– Örülök, amikor egy jó szerep rátalál a színészre általam. Götz Attila még a PNSZ opera kórusában énekelt, amikor gyermekelőadásaink egy-egy fontos mesehősének megformálására hívtam. Aztán a Prága, főpályaudvar és az Örkény-emlékelőadásunk fontos karakterei után legutóbbi Spiró-bemutatónkban egy Sunyi bá nevű figurát kelt életre, fantasztikusan. Vagy említhetném Széll Horváth Lajost is, aki pályájának első fontos szerepét nálunk játszotta el a több mint száztízszer műsorra tűzött Sóska, sültkrumpli című Egressy-színműben. Szakmailag ez fordulópontot jelentett számára, s aztán a Gézagyerek címszerepe után sorra kapta a nagy lehetőségeket. Mérvadó színikritikusunk véleménye szerint Márton András, mióta kultúrdiplomata szolgálata után visszajött az Egyesült Államokból, önmagához méltó szerepet nálunk kapott, Spiró Kvartettjében. Vári Éva is mindannyiszor megerősíti, hogy színészete jelentősen formálódott attól kezdve, hogy eljátszotta itt Füst Milán Boldogtalanokjában Húbernét, aztán a Tótékban Mariskát, a Kvartett egyik női főszerepét, s a Macskajátékban Orbánnét – a Kossuth-díjához vezető útnak ezek fontos állomásai voltak. Fölfigyeltek rá, e díjnyertes előadások révén.
– Egy színházigazgató-rendező gondolatait ilyenkor már a jövő évad tervei kötik le. De mivel kapcsolja ki magát? Mi jelent feltöltődést a sosem könnyű szezon után?
– Két hét tengerparti pihenésnél többre nem vágyom. Gyerekkoromban nagyon szerettem focizni, rajongtam az Aranycsapatért, a mi bandánkban én voltam Bozsik, az irányító. Jól ment, még az is megfordult a fejemben, hogy focista leszek. A sportközvetítésekbe teljesen bele tudok feledkezni, olimpiák idején dőzsölök. Régen az aktuális világcsúcs-eredményeket is tudtam úszásban, atlétikában, ma már ennyire nem vagyok képben, de az eseményeket figyelemmel kísérem. Szurkolni meg egyenesen imádok! A fociban a Barcelona a kedvencem, de amikor már mindent zsinórban megnyernek, akkor ellenük drukkolok, az esélytelennek. Itthon viszont a PMFC-ért dobog a szívem, bár mostanság nem megy nekik túl fényesen. Azt azonban nagyon díjazom, hogy akadt olyan helyi üzletember, aki vagyonának egy részével a klub felemelkedését segíti. Bárcsak létezne olyan mecénás is, aki a színházat patronálná hasonlóképpen! Az lenne a jó világ, amelyben a gazdagok a sportra is, a művészetre is áldoznának, mert úgy gondolják: amit visszakapnak, táplálja és egészségesebbé teszi a testet-lelket egyaránt.
