Egy kis lazításra vágysz a sok munka mellett? Rosszul keltél? Vagy csak olvasnál valami vicceset és szórakoztatót? Kéthetente megjelenő rövid történeteink segítenek, ha lapos a hangulatod.
Történet: L. Molnár Edit író
Rajz: Steiner Lídia illusztrátor
Furcsa nap volt ez a mai.
Az egész azzal kezdődött, hogy a Titusz már legalább két napja nem talált semmi fogára valót. Tényleg ínséges időszak ez valakinek, aki csak húst eszik hússal, és nem szereti sem a salátát, sem a főzeléket. Mi, Berenikével rendesen belakmároztunk, mert találtunk egy hatalmas adag krumplis tésztát, amihez kivételesen még Bereniké sem húzta az orrát.
Az az igazság, hogy eléggé megsajnáltam a Tituszt, és megkínáltam a tésztából, de hallani sem akart róla. Szerinte egy igazi kóbor macska csak húst eszik! Szerintem pedig egy igazi kóbor macska ne legyen válogatós. Ezt még Bereniké is tudja, pedig valljuk be, nem egy észlény.
Miközben Titusszal fújtunk egymásra, a Foltos Frici kint heverészett az udvaron, de szokás szerint egyikünk sem törődött vele. Meggyőződésem egyébként, hogy a Foltos Frici csak azért jár ki az udvarra, hogy titokban Berenikét lesse, de mikor ezt elmondtam Berenikének, rögtön nyávogni kezdett. Ami nem meglepő, mert mindig, mindenért nyávog.
Miközben marakodtunk a Titusszal, megjelent Foltos Frici gazdája egy porcelántányérral, amelyen egy frissen sült hússzeletet hozott magával. Olyan illata volt, hogy még nekem is összefutott a számban a nyál, pedig a hasamat még feszítette a krumplis tészta. A Titusz szemei fennakadtak, aztán kiugrottak a helyükről, és – minden óvatosságát félretéve – indult az illat felé.
Foltos Frici gazdája – aki egyébként a Fricinek mindig olyasmiket mond, hogy „kicsi cicamicám”meg „anyuci szépsége” – sikkantott egyet, majd gyorsan az ablakpárkányra tette a tálat, és egy partvissal a Titusz felé csapott. Csak azért gondolom, hogy eltalálhatta, mert a Titusz ordított egy igazán férfiasat, majd egy fán keresztül visszamászott a tetőre, és villámgyorsan eltűnt.
– Ronda dög – háborgott a Foltos Frici gazdája, majd odafordult a Fricihez – gyere ide, gyönyörűségem, nézd, mit hozott neked az anyuci.
Frici nem ment. Sőt, hátat fordított a gazdájának húsostul.
– Mi a baj, kiscicám? – gügyörészett tovább.– Hiszen a kedvencedet csináltam!
Frici a füle botját sem mozgatta.
– Nem vagy éhes? Akkor majd később megeszed – törődött bele a néni, majd miután letette a tányért Frici mellé, visszament a házba.
Frici megvárta, amíg becsukódik az ajtó, majd lassan felállt, és szájába vette a hússzeletet. Berenikével érdeklődve figyeltük. Hát nem mondhatnám, hogy elsőre sikerült neki felugrani a háztetőre, de úgy hetedszerre megoldotta. Nem láttuk, hogy mit csinál, de arrafelé ment, amerre a Tituszt láttuk eltűnni. Mikor pár perccel később visszajött, a hús már nem volt a szájában.
Miközben elment mellettünk, jó mélyen Bereniké szemébe nézett, amitől Bereniké félrekapta a fejét, és majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy elpirult. Az mindenesetre elég különös, hogy azóta nem nyávogott semmiért.