Egy kis lazításra vágysz a sok munka mellett? Rosszul keltél? Vagy csak olvasnál valami vicceset és szórakoztatót? Kéthetente megjelenő rövid történeteink segítenek, ha lapos a hangulatod.
Történet: L. Molnár Edit író
Rajz: Steiner Lídia illusztrátor
Ma elhatároztuk Berenikével, hogy kihasználjuk, hogy végre tényleg megérkezett a tavasz, és kirándulni megyünk.
Titusz hallgatózott a piros háztetőn ülve. Egészen addig észre sem vettük, hogy ott ücsörög, amíg el nem kezdett nevetni.
– Kirándulni! – óbégatta. – Hiszen ez – bökött Berenikére –három lépésnél még soha nem tett meg többet egyszerre.
Bereniké irtóra felhúzta az orrát, aztán szokásához híven pityeregni kezdett.
– Ne sírdogálj – karoltam belé –, ez az utálatos kandúr nem tudja, mit beszél! Igenis elmegyünk kirándulni! Már csak azt kellene kitalálni, hogy hova menjünk.
Bereniké nagy nehezen megnyugodott, így elkezdhettük megbeszélni a kirándulás részleteit. Előtte hátat fordítottam a Titusznak, és próbáltam nem meghallani a megjegyzéseit.
Az én drága barátném csak ült, nézett, és várta, hogy javasoljak valamit. A Titusz már ezen szétröhögte magát. Nem akartam, hogy Bereniké újra nyafogni kezdjen, így gyorsan felvetettem, hogy mi lenne, ha elmennénk megnézni, hogy nyílik-e a medvehagyma. Tudom, nem macskahölgyhöz méltó, de én egyszerűen imádom a medvehagymát!
Bereniké csillogó szemmel bólogatott, hogy igen, az nagyon jó lenne. A Titusz meg röhögött tovább. Én nem bírtam türtőztetni magam, ráförmedtem, hogy hagyja abba ezt az idióta heherészést, hiszen semmi oka rá.
– Fogadok, még azt sem tudja, hogy mi az a medvehagyma.
– De, igenis tudja! – vettem védelmembe Berenikét, aztán mivel egy kicsit elbizonytalanodtam, súgva megkérdeztem tőle – Ugye tudod?
Láttam Berenikén, hogy fogalma sincs, de nem hagyhattam.
– Tudja – fordultam, amilyen meggyőzően csak tudtam, Tituszhoz.
– És azt is tudja, hogy a medvehagyma hagymaszagú? – röhécselt tovább az a ronda vörös macska.
Berenikére néztem, láttam rajta, hogy teljesen lesápadt.
– Tényleg hagymaszaga van? – kérdezte, és már remegett a szája széle.
– Csak egészen kicsit… – próbálkoztam óvatosan.
– Te, Franciska – kezdett sopánkodni –, de én utálom a hagymát.
– Kibírod – förmedtem rá, mert nagyon zavart, ahogy a Titusz rajtunk röhincsélt.
– Hát – hitetlenkedett szipogva Bereniké –, nem is tudom.
Mivel végleg elfogyott a türelmem, mérgesen dobbantottam, rászisszentem a nyafka barátnőmre, hogy indulás, most azonnal. És elindultam.
Végigszaladtam a zöld tetőn, aztán mielőtt átugrottam volna a barnára, visszapillantottam. Bereniké mozdulatlanul ült, a Titusz meg a hasát fogva fetrengett. Méltóságteljesen visszalépkedtem, és kérdőn néztem Berenikére.
– Franciska, messze van ez a medvehagyma? – suttogta lehajtott fejjel.
– Nincs. Csak pár óra séta – válaszoltam.
– Te, Franciska, az van, hogy nekem eléggé fáj a lábam – pironkodott.
Hátat fordítottam neki, és bevonultam a kuckómba. Természetesen mondanom sem kell, nem mentünk kirándulni. Talán majd holnap. Remélem, addigra a Titusz is megunja a vihogást.
