Márta István szűk egy éve vezeti a Zsolnay Örökségkezelő Kft.-t. Az ügyvezető már Pécsen él, szinte minden idejét a kulturális „holding” foglalja le. Talán már néhány pécsi barátja is van az egykor a csángók között is vándorló stopposnak.
– Az elmúlt hónapok alatt befogadták a pécsiek?
– Olyan gyönyörűséges a feladat, a munka, hogy nincs időm az érzéseimmel foglalkozni. Hálával tartozom a városnak azért, mert megbíznak bennem. Biztatást, elvárást is kapok a pécsiektől, meg kritikát, és ez így van rendjén. Pécsen élek, ideköltöztem a feleségemmel. Rendszeresen eljárok kiállításokra, színházba, olyan programokra is, amelyeket nem mi szervezünk. És imádok csavarogni a városban, a környéken.
– Vannak már pécsi barátai?
– Olyan szoros szálak, amelyek Kapolcson vagy Budapesten kialakultak, itt még nem jöhettek létre, de jó úton járok, úgy érzem. A munkatársaim egy részét talán már nevezhetem barátaimnak, a városvezetéssel is jó a viszonyom, sokszor kikérik a véleményemet, és ez megtisztelő. Zenei hivatásomnál fogva olyan közegben nőttem fel, hogy mindig sok emberrel találkoztam, különböző keresztutakon Cseh Tamással, Jordán Tamással, Hobóval, a Kaláka együttessel, színészekkel, rendezőkkel, zenészekkel, írókkal dolgozhattam együtt, akikkel nem csak munkakapcsolat alakult ki. Ám rengeteg olyan embert is említhetnék, akik nincsenek reflektorfényben, mégis meghatározóak voltak az életemben. Mondhatni, a barátaim. Kapolcson, a Völgyben, vagy a kultúra különböző területein.
– Milyen tapasztalatokból merítkezik ügyvezetőként?
– A historikus zenét előadó Mandel Quartettel – amelyben csembalón játszom – bejárhattam a fél világot, megismerhettem különböző kulturális intézményeket, fesztiválokat. Az ott szerzett tapasztalatokat hasznosítani tudom. A németeknél már az 1980-as években pajtákban tartottak kiállításokat, rendeztek színházi előadást. Tulajdonképpen a kapolcsi fesztivál ötlete is ezekből az élményekből született. Láttam azt is, hogy a németeknél, angoloknál, a lengyeleknél a különböző ipari épületeket miként hasznosították kulturális célokra – ezeket a tapasztalatokat is fel tudom most használni. A Kodály, vagy a világörökségi helyszínek szinte egyedülállóak Európában, és a város zenei, képzőművészeti, színházi élete is a sokszor vádként, vagy önostorozásként elhangzó provincializmust cáfolja. Hihetetlen gazdag a város kulturális öröksége, ezt őrizni kell és életben tartani.
– Zenét mióta nem ír?
– A tanult mesterségem a zeneszerzés. A főiskolai éveimben is azt mondtam: akkor írok zenét, ha van mondanivalóm, s azt a hangok világával akarom és tudom közölni az emberekkel. Elcsábított a színházművészet, rockzenei kirándulásaim is voltak, speciális utat jártam be. De rengeteget utaztam stoppal, Erdélyt akkor ismertem meg, amikor szinte tilos volt oda járni; így gyűjtöttem Moldvában csángó népdalokat, ami egy életre meghatározta a világszemléletem. A kortárs zeneszerzésben számomra fontos az is, hogy ki, kik adják elő a művemet. Szükségem van arra, hogy tudjam, ismerjem műveim előadóit. Írok most is, de nagyon keveset. Három éve komponáltam a Csodálatos mobilvilág című kamaraoperám az Őszi Fesztivál, az Opera és az Új Színház közös produkciójaként.
– A fővároshoz képest milyen hátrányokat érez, milyen falakba ütközik?
– A fővárostól való távolság problémáját most érzem át igazán. Például sokkal nehezebb a médiával való kapcsolattartás, a bőrömön érzem, mennyire nehéz bekerülni az országos médiába. Annak idején Budapesten felhívtak: menjek be a rádióba , akkor 10-15 perc alatt ott voltam a helyszínen, ha kellett. Ma rengeteg akadály van, pedig 2.700 rendezvény volt a területeinken, és 397 ezren voltak kíváncsiak a programokra. Ez már rég nem egy lokális történet. Probléma még az irigység is. Sokszor vágják a fejemhez a „pécsiséget”, sokszor kell védenem a „mundért”. A „falakat” minőséggel, kitartással és az összefogással tudjuk rombolni.
– Ön szerint nyereséges lehet valaha is a Zsolnay-negyed?
– Ez a profil, ez a „ kulturális misszió” nem a megszokott, hagyományos módon termel profitot. A befektetés hosszabb távon és a tudatformálásban térül meg. Így van ez Bécsben, Berlinben, Párizsban is. A Cella Septichora, a Pécsi Galéria, a Kodály Központ és a Zsolnay egyszerre szolgálja az elit és a populáris kultúrát, a közművelődést, a kortárs művészetet és az értékmentést. Persze a városnak fontos a látogatók által termelt addicionális költés, de nekünk is kell a bérleti és jegybevételekből álló bevételi rész az állami és a városi támogatás mellett. Elterjedt, hogy a Zsolnay-negyedbe csak pénzért lehet bejönni. Nem így van. Ez az öthektáros terület nyitott reggel 9 és éjjel egy óra között, a különböző meghirdetett produkciókért kell csak fizetni. Nem akarjuk, nem tudjuk és nem is célunk átvenni a Király utca vagy a Széchenyi tér szerepét, de maximálisan szolgálni akarjuk a szépre, az értékesre, a különleges szellemi, tárgyi kultúrára nyitott embereket. Legyen szó gyerekekről, családokról vagy nyugdíjasokról.
