„Azt mondják, a pénz beszél, a kutya ugat. Most akkor mint egy kutya ugatni, vagy inkább csaholni szeretnék. Úgy, ahogy nagyapám kis tacskója tette gyermekkoromban, az egyik legkisebb ormánsági faluban” – írja a Mecseki Srácok blog.
„Azt mondják, az idő mindent megszépít, romantikussá tesz, s a „bezzeg régen minden jobb volt” mindössze nosztalgia az elveszett gyerekkor iránt. Valóban így lehet, de van egy másik rejtélye is a múltunknak talán, ez pedig az, hogy valahogy ösztönösen tudtuk, mi számít, mi a fontos. Ezt egy hideg-fagyos lehelet hozza sokszor el, egy olyan helyzetben, amikor már nincs több szavunk, nem lehet több kérdésünk, mert már nem kaphatunk választ.
Gyerekként nyarakat tölthettem a nagyszüleimnél egy egyszerű tornácos parasztházban, s mivel vályog volt, ezért elő-elő fordult, hogy bizony kiszakadtak a téglák a házfalán, s mi pedig húzgáltuk nőveremmel ki a szalmát: de ahelyett, hogy a nagyszüleim szegénységét láttam volna, inkább egy csodálatosan szép világot találtam. A meszelt faluház oldalára a repedések rajzoltak utakat, városokat, folyókat. Néhol egy-egy országnyi terület is leszakadt, s fel-fel tárult egy újabb világ, amelyet apró kis bogarak, hangyák jártak és laktak.
És persze időről időre ezek a világok eltűntek, mert nagyapa, aki aztán még 80 évesen is megtört háttal ment ki a szőlőbe kapálni, hogy saját bora legyen, szóval ő, rendre eltüntette ezeket a világokat. De aztán azt láttuk, hogy újra-újra felbukkan – és tudtuk, ez a világ végtelen, ahogy az idő is az. Egymás kezét fogva mentünk ilyenkor mamához, hogy miért kell nagyapának a világainkat eltüntetni, ő mindig megcsókolt bennünket és csak mosolygott.
Mert tudta, a mi világunk nem végtelen, az idő nem végtelen. A gyerekkor pedig elmúlik, de egy mosoly, egy csók örökre velünk marad. Mi persze bosszankodtunk, mert akkor nem tudtuk, hogy a való világ erről szól, hogy ez az igazi valóság. Vagyis mégiscsak, mert nem a pénztelenséget, a szegénységet láttuk, hanem egy kedves, magunk teremtette világot ott, az omladozó falakon. Rég nincsenek velünk már, viszont ez velünk maradt, tudjuk, hogy nincs fontosabb, mint a gyerekeink játékát nézni, vagy megölelni mosolyogva édesanyánkat, még akkor is, ha olyan fájdalmas látni, hogy egy erős asszonyból egy gyenge összetört nő lett. Ha lehet kívánni, kérni valamit erre az évre, talán ennyi lenne: sok-sok örökké tartó ölelést, mosolyt azoktól, akiket szeretünk. Mert valójában ez számít igazán, ez a valóság… ez a világ, ami nem veszhet el”.
