Romváry Ferenc pécsi művészettörténésznek rengeteget köszönhet a város. Nélküle nincs „múzeumutca”, nincs Modern Magyar Képtár, és talán a Csontváry-képek sem maradtak volna Pécsett, ha ő nincs. Épp ezért fontos, hogy november 16-án Pécsett mutatják be a megannyi díjjal elismert művészettörténész életrajzi kötetét, mely egy nem mindennapi életutat tár fel.
„Romváry Ferenc: A képtárcsináló. Curriculum vitae” címen jelenik meg Pécs díszpolgárának, Romváry Ferenc művészettörténésznek az önéletrajzi kötete. A 400 oldalas, több mint 330 színes képmellékletet tartalmazó hiánypótló könyvet Kieselbach Tamás, a budapesti Kieselbach Galéria és Aukciósház vezetője jelenteti meg abban a könyvsorozatban, amely a magyarországi műgyűjtők történetének bemutatását vállalta fel. A kötetben – melynek pécsi bemutatója november 16-án 18 órakor lesz a Művészetek és Irodalom Házában – Romváry „képtárcsináló múzeumi gyűjtőként” mutatja be saját munkásságát, valamint az elmúlt fél évszázad pécsi történéseit – hangsúlyosan szubjektíven.
Hatalmas életművet foglal össze a kötet
Romváry Ferenc a Pécs Város Díszpolgára címet 2015-ben érdemelte ki, joggal, hiszen a művészettörténész munkássága a város művészeti és képzőművészeti életében fél évszázadon keresztül jelentős, elismerésre méltó lenyomatot hagyott. Az életrajzi kötet épp ezért rengeteg történést érint és fed le, például Romváry Ferenc életpályája során mintegy 100 jelentős hazai és külföldi kiállítást szervezett és rendezett, megannyi könyvet, magyar és angol nyelvű kiadványt szerkesztett és írt, többek között a kétkötetes „Pécs Lexikont”, a „Pécs szobrait”, valamint Rozs András pécsi levéltárossal közösen adták ki a „Mecseki láthatatlanok” című ’56-os pécsi partizánokról szóló könyvet.
Az elismert művészettörténész a pécsi Modern Magyar Képtárban másokkal együtt hozta létre az ország legjelentősebb, nemzetközileg is elismert képzőművészeti gyűjteményét. Mindezek mellett a pécsiek Romváry Ferencnek köszönhetik a „múzeumutcát”, azaz a Káptalan utca múzeumok számára történő átalakítását is. De ő volt a szakmai rendezője többek között a Szerecsen patikamúzeumnak is.
Romváry Ferenc jelentős szerepet játszott abban is, hogy Pécs adhat otthont a Csontváry-képeknek. Ennek bizonyítéka, hogy a ’90-es évek közepéig a Csontváry-életmű miniszteri biztosa, 2004 és 2005 között Pécsett, Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában, majd Stockholmban, Rotterdamban és Münchenben bemutatott Csontváry-kiállítás rendezője is volt.
A november 16-án bemutatott könyvének rövid „története” az alábbiakban olvasható:
„Első nap az iskolába menet elsírtam magam. Édesanyám megkérdezte tőlem, miért sírsz kisfiam. Azért, mert nem tudom, mit fogok mondani a vizsgán.
1958-ban, amikor beléptem a Bölcsészkar Pesti Barnabás utcai kapuján, nem a vizsga járt az eszemben, hanem a hogyan tovább. Az foglalkoztatott, hogy ”mi leszek, ha nagy leszek”. Magyar tanár? Nyelvész? Pszichológus? A leginkább elérhetetlennek akkor a művészettörténet valamely grádicsának elérése látszott.
1962 őszén a Magyar Nemzeti Galériában voltam művészettörténész-gyakornok. Számomra elementáris élményt jelentett a remekművekkel való mindennapos szembesülés, kitűnő szakemberek segítőkész közelsége. Németh Lajos akkor írta első Csontváry monográfiáját, kísérhettem őt raktárról raktárra, képek és szobrok birodalmába. Kovács Péter és Kovalovszky Márta is akkor szervezte a fehérvári Csontváry kiállítást. Ezek az élmények rendkívül ösztönző hatást gyakoroltak rám. A Galéria meghosszabbította mandátumomat, tavasszal folytatódott a művekkel való életre szóló örökké tartó szimbiózis.
A pécsi múzeum megkeresésére Pogány Ö. Gábor engem javasolt az ottani, megüresedett státus betöltésére. Ezzel eldőlt minden, vidéki muzeológus lettem. Egyből bedobtak a mély vízbe, noha még evickélni is alig tudtam. A neheze azonban csak ezután következett. A vidéki művészettörténész-muzeológus, mint a fehér holló, ritka madárnak számított akkoriban. A megcsontosodott múzeumi struktúrában, régészek, néprajzosok, természetrajzosok közt amolyan lézengő Ritternek számítottam Pécsett. Kilógtam a sorból, mert csupa felesleges dolgokkal, úgymond holmi festőcskékkel foglalkoztam. Meg a Zsolnay „giccsgyűjteménnyel”, amit egyébként legjobb lenne felrobbantani! Döbbenetes szavak, de sajnos elhangoztak.
Pécsett rendkívüli feladat várt rám. Járatlan úton elindulva ki kellett alakítanom egy működő munkarendet, munkálkodásomat helyes irányba terelni, egyúttal a köz javára fordítani. Adott volt a gazdag Zsolnay gyűjtemény, valamint az 1957-ben alapított, akkor még igen csak szerény Modern Magyar Képtár. Első állandó kiállítását 1963-ban művészeti gimnazisták – Pinczehelyi Sándor, Proksza László, Schubert Péter, Vigh István, Valkó (Weisz) László – közreműködésével megrendezhettem. Ez remek erőpróba volt. Számos hasznos kitérő, zsákutcát jelentő kísérletezgetés után ezzel rátaláltam a helyes útra, mely értelmet adott pécsi létezésemnek. Megfogalmazódott bennem a felismerés, hogy vidéken nincsenek képtárak, de volna rá igény, tehát képtárat kell csinálni! Ezt úgy érzem, maradéktalanul valóra váltottam. A teljességre való törekvés igényét minden esetben szem előtt tartva jött létre Pécsett a ma már megismételhetetlen 20. századi képzőművészeti gyűjtemény-együttes. Ez volt munkásságom csúcspontja, amire úgy érzem, méltán lehetek büszke. A tizenkétezres pécsi Modern Magyar Képtár 20. századi gyűjteményére… a Zsolnay Múzeum térségében, a káptalani negyedben ’múzeumutca’ létesítésére – Csontváry Múzeum, Martyn Múzeum, Vasarely Múzeum, Amerigo Tot Múzeum, Nemes Endre Múzeum, Schaár: UTCA, Pierre Székely Péter: Kőkert – amely együtt járt a káptalani épületek egyidejű műemléki felújításával… Leágazásként, hasznos kitérőként muzeális bútorgyűjtemény létrehozására… Pécsett Patikamúzeum, Sportmúzeum létesítésére… kisplasztikai biennálé, kerámia biennálé rendezésére, a páratlan modern kerámia gyűjteményre… a Mohácsi Képtárra, a siklósi Gádor István Múzeumra és a Simon Béla Képtárra, Lúzsokon a Baranyai Cigány Művészek Múzeumára…
Amire azonban a legbüszkébb vagyok, az a Csontváry életmű törzsanyagát jelentő Gerlóczy-gyűjtemény Pécs számára történő megszerzése, a Csontváry Múzeum 1973-as alapítására, 1983-as teljessé válására, nem mellesleg tizenkét Csontváry festmény fokozatos megszerzésére, a teljes életmű Pécsett történő restaurálására, 1994–1995-ben pedig a mindezidáig legteljesebb Csonváry-életmű-kiállítás megszervezésére, bemutatására Pécsett, Budapesten, Stockholmban, Rotterdamban, Münchenben!
Miután kényszerűen kiszorultam a múzeumból, alapító főszerkesztője voltam az anyagiak megvonása után 15 év után megszűnt Pécsi Szemlének (1998–2012), főszerkesztője, szerzője a Pécs Lexikonnak (2010) és a Kortárs Művészet – Pécs című kötetnek (2005). Számos könyvet is írtam: Mecseki Láthatatlanok, Pécs – 1956 – Rozs Andrással közösen (1997); Csontváry dokumentumok (1998); háromnyelvű Csontváry (1999 és 2007); Memento Mori Pécs–Baranya (1999); háromnyelvű Zsolnay (2008 több kiadás); Pécs köztéri szobrai (2014), tanulmányok szakmai folyóiratokban…
A rendszerváltás nagy vesztese Pécs városa, a szén- és uránbányászat, a hagyományos iparágak megszűnése révén, ami kívülálló okok miatt következett be.
A kulturális élet nagy vesztese pedig a korábban országos vezető szerepet játszó pécsi múzeum, és válasszuk végre ketté, nevezzük a nevén, a pécsi Modern Magyar Képtár nem kis részben belső szakmai irigységből és hamis önérdekből fakadó, a megyei és városi vezetés sajátos csőlátásának köszönhető padlóra kerülése. Korábban a Martyn-mítosz, a Tüskés-féle Jelenkor, az Eck Imre személyéhez kötődő modern balett, a Kós Lajos vezette Bóbita után egyértelműen az országos, egyúttal nemzetközi elismertséget élvező pécsi képtár gyűjtemény-együttese érdemelte ki a ’bezzeg Pécs’ epitheton ornans megtisztelő közvélekedést.”
