Új sorozatunkban Pécsett élő, tanuló, Pécsett alkotó művészeket mutatunk be. Elsőként Lengyel Péter szobrásszal, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának oktatójával beszélgettünk műtermében arról, hogy mi vitte a pályára, mit tart igazi kihívásnak, és persze készülő szobrait is láthattuk.
– Mikor és hogyan dőlt el, hogy szobrász lesz?
– A vizualitás nagyon korán elkezdett érdekelni, keresztapám rajztanár volt, tehát a családban is voltak olyan hagyományok, melyek fiatalként inspiráltak. Ezért jelentkeztem a szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolába, ahol egyébként a felvételin a szobrászat mellett a grafikát is megjelöltem, de mivel elég plasztikusak voltak a rajzaim, ezért hála Istennek szobrásznak vettek fel. Mikor a szakközépiskolában először kőhöz nyúlhattam, akkor dőlt el, hogy szobrász leszek.
– Miért volt ilyen fontos élmény ez a kőhöz nyúlás?
– Ez egy jó kérdés (nevet). Talán az anyag ellenállása fogott meg, és a kihívás, amit egy kő végigdolgozása, a kővel való kontaktus jelentett.
– Hogyan jellemezné saját művészetét?
– Alapvetően sokáig elkísért a kő, még a doktori képzésemben is kőszobrokat készítettem, bár akkor már párosítottam a követ más anyagokkal is. Ebben az időszakban nagyon foglalkoztatott az, hogy a követ hogyan lehet eltartani, könnyeddé tenni, esetleg olyan anyagokkal megemelni azt, amiknek eredetileg nem tartó-funkció a szerepe. Például érdekelt, hogy mágnessel hogyan lehet egy követ tartani vagy épp mozgatni.
– Jelenleg is ez érdekli?
– Ez feloldódott már, abban az értelemben, hogy már nem kizárólag kővel foglalkozom, sőt azt sem állítanám biztosan, hogy szobrok készítésével foglalkozom. Inkább azt mondanám, hogy szobrászattal foglalkozom, de nem a szoborkészítés által. A jelenlegi munkáimat már reflektív alkotásoknak nevezném, azaz a szobrászat jelenlegi helyzetére utaló műveket próbálok készíteni.
– Pécsett a szobrászoknak milyen lehetőségei vannak?
– A Pécsi Tudományegyetemnek köszönhetően Pécsen kifejezetten sok szobrász él, ami egyrészt szerencsés, másrészt viszont nagy kihívás, hiszen annyi munka nyilvánvalóan nincsen számukra a városban, amennyit ennyi szobrász el tudna végezni. Kihívás tehát ezért a pályán maradni, és ezért sokan például tanárként, vagy más módon próbálják a megélhetésüket biztosítani, és emellett foglalkoznak a szobrászattal.
– Ön is tanít az egyetemen. Mi a legfontosabb, amit át szeretne adni a hallgatóknak?
– Nehéz erre röviden válaszolni, hiszen nyilván rengeteg olyan szakmai ismeret- és tudásanyag, rengeteg szépség van, amit át lehet és át kell adni, meg kell mutatni a hallgatóknak, akik mint mondtam, nem feltétlenül tudnak a pályán maradni, épp ezért a szakmai dolgokon túlmenően a legfontosabb az, hogy olyan fiatalok kerüljenek ki az egyetemről, akik nyitott, fogékony, értelmiségiek tudnak lenni, akik munkájukban kreatívak. Az egyetem művészeti karának képzése szerencsére ezt erősíti.
– Most min dolgozik?
– A legújabb sorozatom is reflektív munka, az a címe, hogy „Redenta szobrok”, az elszakított országrészeket jelképező 1921-ben felavatott „Irredenta szoborcsoport” után, melynek a négy égtájat és a Magyarországtól elszakított négy országrészt jelképező szobrait a második világháború után megsemmisítették. Az én szobraim egyfajta átiratai az eredeti szobroknak. Például a „Kelet” nevű szobromon Attila nem a láncra vert, Erdélyt jelképező fiatalt szabadítja fel, hanem Szíriát. Így szeretnék utalni a jelenlegi háborús helyzetre.
– Ha jól látom, készül egy másik darabja is a szoborcsoportnak.
– Igen, most készül a „Nyugat”, melynek eredetijén a nyugati vármegyéket jelképző fiatal borul védelmet kérve a szent koronára. Az én átiratomban ez az ifjú egy izraelita fiú. Fontos volt számomra, hogy ne csak a migránsprobléma vetődjön fel itt, hanem általánosan annak a szörnyű állapotnak az átélése, amikor valaki menekülni kénytelen a saját hazájából. Ezért is választottam az izraelita fiút, hiszen a leghíresebb migránsnép a zsidók voltak. Igyekeztem, hogy ne legyen túl aktualizált ez a mű, és nem mondanám migránspárti megnyilatkozásnak sem, sokkal inkább emberpártinak. Úgy gondolom, hogy túl kell tudni nézni a saját problémáinkon és minden embertársunkhoz szolidaritással kell viszonyulni.
