Pécs egyik legnépszerűbb matematika-fizika szakos tanára, Mándli Gyula hosszan tartó, súlyos betegség után hagyta itt január 2-án, 64 éves korában végleg e világot. Halála nem csak korábbi kollégáit, de volt diákjait is megrázta, köztük a cikk íróját. Gyulabá négy évig volt osztályfőnököm az általános iskola felső tagozatában. Nem csak zseniális koponya volt, de vicces, és mindenekelőtt következetes tanár is. Most, néhány órával a temetése után rá emlékszem fájó szívvel, de mosolyogva.
Nem könnyű egy olyan emberről őszinte, de nem túl csöpögős nekrológot írni, akit szinte kivétel nélkül mindenki szeretett. Ennek ellenére megpróbálom.
Mándli Gyula egyetlen munkahelye a pécsi Tiborc utcai Általános Iskola volt, melyet azóta már többször átneveztek és átalakítottak, ő mégis mindvégig lojális volt az intézményhez. 40 éven át tanított és nevelt, küzdött azért, hogy generációkkal megszerettesse és megértesse a matematikát és fizikát, hogy aztán 2018. áprilisában – túlságosan korán – feladja pályáját betegsége következményeként. Szó szerint egész életét a tanításnak szentelte, és habár saját gyermeke nem volt, minden diákot úgy szeretett és támogatott, akárcsak egy második édesapa.
Azt mégis minden volt osztálytársam és tanárom tanúsíthatja, hogy ha valaki, akkor én – legtöbbször saját hibámból – rengeteget veszekedtem Gyula bácsival a négy év alatt, amíg az osztályfőnököm volt. Volt, hogy a lázadó korszakomban bevett öltözködési szokásaim miatt pörölt velem; máskor azért vitatkoztunk, mert óra közepén nem akart kiengedni „mosdóba”, hiszen jól tudta, hogy csak idő előtt szabadulni akarok a matematikai feladványoktól.
Az iskola akkori igazgatónője rendszeresen „fenyegetőzött” vicceskedve vele, hogy a soron következő iskolai hagyományőrző bálon az osztályfőnökömet és engem választ ki a magyarországi német „menyasszony és vőlegény”-népviselet bemutatására, szerinte ugyanis úgy vitatkoztunk, mint egy öreg házaspár. Tinédzserként sokszor szinte utáltuk Gyula bácsit szigorú követelményrendszere és néha fájóan szókimondó stílusa miatt, de mára már tudom, igazából imádtuk őt, ami kölcsönös volt.
Én, aki sosem rajongtam a fizikáért vagy a matematikáért mindvégig négyes-ötös osztályzatokat kaptam, amíg Gyulabá tanított. Mert megtanította, megkövetelte, és kész. Sosem felejtem el, ahogy minden óra elején megkérdezte a lányoktól, leveheti-e a zakóját. Sem azt, mikor időről időre elmesélte a szobába beszabadult denevér történetét, akinek a vijjogását kísérteties módon tudta utánozni. Na és a lehengerlő szövegei, mint a „füled akár a Whiskas-macskáé”, vagy az „úriember/úrihölgy nem teszi zsebre a kezét”? Valamint ki ne emlékezne rá, mikor lassan, de biztosan haladt keresztül egy tálca étellel a menzán összegyűlt tömegen, miközben ismételgette „én pontosan ezt az adagot szeretném megenni”.
Nem állítom, hogy Mándli Gyula tökéletes volt, senki sem az. Az iskolai legendárium szerint előfordulhatott – nem velem – méterrudas incidens, melynél a diák feje kongása volt az eredmény. Sőt, köztudottan Gyulabá találta fel a tiborcosok rémálmának számító, nyomot nem hagyó, de annál fájdalmasabb fenyítési módszert, a „mikrohullámú simogatást”, amitől konkrétan a legkeményebb osztálytársam is sírva fakadt annak idején. Sokszor jegyezte meg, hogy egy-egy fizikai vagy matematikai feladatot egy jobb képességű majom is meg tudna oldani, diákjaival ellentétben.
Mindennek ellenére, vagy éppen ezért maradnak azok az évek felejthetetlenek.
Englenderné Hock Ibolya korábbi igazgatónő a temetésen azt mondta a több száz egybegyűlt családtagnak, kollégának, diáknak és ismerősnek Mándli Gyuláról: „A magánélete is mi voltunk. Ő az az ember volt, aki feltette életét a pedagógusságra, s hihetetlen elkötelezettséggel vitte végig azt, szakmai tudását állandóan gyarapítva, mindig megújulva, lelkesnek és optimistának maradva. Mindig számíthattam rá, de inkább azt mondom, hogy gyerek, kolléga és vezető egyaránt mindig számíthatott rá.”
Azzal folytatta, amióta kollégáival hírét vették állapota rosszabbodásának és csendes távozásának, azóta nem múlik el nap, hogy ne beszélnének róla. Eszükbe jut számtalan emlék, hozzá kapcsolódó élmény, melyekben mindig az az első, hogy milyen rendkívüli tudású szaktanár volt, s utána mindjárt a következő gondolat, hogy milyen rendkívüli ember, mondta Englenderné Hoch Ibolya.
– Számomra az a legcsodálatosabb, hogy ezen emlékezések mindegyike mosolygásra késztet. Szeretném, ha ez mindig így lenne, s azt gondolom, hogy Gyula, Gyula bá, a Tanárbácsi akarata is az lenne, hogy mosolyogva gondoljunk rá – zárta sorait a korábbi igazgató.
Néhány korábbi osztálytársam pedig így emlékszik Gyulabára:
„Nagyon-nagyon sajnálom. A legjobb tanár volt és nagyon jó ember.”
„Mérhetetlenül elszomorít a dolog. Igazán sokat tett az osztályért, sosem fogom neki elfelejteni.”
„Nagyon szerencsés vagyok, hogy nem csak tanárom, de osztályfőnököm is volt! Hiányozni fog!”
„Nem tudom, lehetett-e volna jobb tanárunk nála. Nagyrészt neki köszönhetem, hogy tudományos pályán kötöttem ki. Nyugodj békében Gyula bácsi.”
„Úgy gondolom, igazán 2 dologban mutatkozik meg, milyen ember volt. Az egyik, hogy az iskola falain kívül is mindig Gyulabá volt, aki éveken át kísert minket különböző túraversenyekre; eljött velünk más városokba is a Trabantjával, hogy ott túrázhassunk, mindig ott volt, ha szükségünk volt rá. A másik pedig az, hogy már-már egy ikon volt, akinek a klasszikussá vált mondásait sosem feledjük, és generációkra volt nagy hatással. Bár nem voltak saját gyerekei, valahol mi mind azok voltunk neki.”
Az iskolai honlapon a Tibor Cucca című iskolaújságban megjelent „Gyula bá’ történetei”-sorozatból is megjelenítettek néhány részletet, ezeket IDE KATTINTVA érjük el.
