A pécsi vásártér legérdekesebb része minden bizonnyal a zsibvásár. Lehet ott kapni mindent, lézernyomtatótól és mosógéptől kezdve babafejekig, használt és olvashatatlan CD-lemezekig, fél pár zoknin keresztül az atomrakétákig, tényleg mindent. A „Mindent el lehet adni” rovat keretén belül ellátogattunk a Dél-Dunántúl legeklektikusabb kincsesbányájába, hogy szemügyre vegyük a legfurcsább portékákat, és hogy megismerjük a mögöttük álló embereket.
Meglepőnek tűnhet, de a pécsi vásárba sokan nem antik bútorért, világháborús kitűntetésért, vagy használt papucsért mennek, hanem enni. A vásártér ételsora ugyanis nem más, mint egy nagy és dicsőséges múltra visszatekintő terülj-terülj asztalka, amin ugyan nem kap helyet frissen facsart búzafűlé, nincs itt jelentősége a paleo-diétának, vagy a gyümölcssalátáknak, viszont aki egy tisztességes koleszterinbombára vágyik a nosztalgia jegyében, az itt kedvére elveszhet a lángosozók és lacipecsenyézők labirintusában.
Eheti beszélgetőtársunk az ételsor egyik lacipecsenyés bódéjának vezetője, aki elmondása szerint eleinte nem is kedvelte a vásári sütés-főzést, csupán csak szülei üzletébe segített be egy kis uzsonnapénz fejében. Azóta pedig már ő a főnök, közel egy évtizede megörökölte a vállalkozást, ami – mint azt büszkén hozzátette – virágzik.
Ez pedig laikus szemmel is jól látható, hisz az apró büfé előtt minden vasárnap komoly sor kacskaringózik. A tulajdonos pontos számot ugyan nem tudott mondani, de szerény becslése alapján 600 és 1000 közt mozog a látogatószáma, ami nagyvásárok és ünnepnapok közelében még akár ennek a kétszerese is lehet.
Büféjében lehet kapni különféle kolbászokat, és egyéb disznótoros-terméket, sült hekket, békebeli magyar „vásárburgert” csalamádéval, pizzát, különféle sült húsokat, és természetesen lángost is.
Kérésünkre a tulajdonos elmondta, hogy a minőségre nála nem lehet panasz, mindent frissen készítenek, a lehető legjobb alapanyagokból, ami szerinte mindenképp közre játszik abban, hogy kialakult egy kifejezetten nagy visszatérő vendégköre. Elmondása szerint sokan már reggel lángossal indítják nála a napot, ebédre pedig visszatérnek egy-egy adag cigánypecsenyére, vagy csípős kolbászra.
A lángossütésben – mesélte nevetve – kialakult egyfajta ki nem mondott, nem hivatalos verseny is a vásári ételsoron, melyet szerinte az ő alkalmazottai nyernek meg már évek óta. Erre bizonyítékképp azt hozza fel, hogy rengeteg az olyan külföldi vendége, akiket a legjobb lángosért direkt hozzá irányítanak.
Még szinte be sem fejezi a mondatot, már jön is egy német srác, aki egyből rá is megy a klasszikus sajtos-tejfölös kombinációra, ami a tulajdonos szerint a határon túlról érkezők számára egyfajta egzotikum, és sokan csak azért ugranak át hozzánk, hogy jól belakjanak a hungarikumnak is beillő olajos sült tésztából.
– Jobban megéri ez, mint a zsibvásár – mondja a szakértő magabiztosságával, hisz „használt laposelemre nem mindig van szüksége az embernek, a lángos és a kolbász viszont akármikor jól esik”.
