A pécsi vásártér legérdekesebb része minden bizonnyal a zsibvásár. Lehet ott kapni mindent, lézernyomtatótól és mosógéptől kezdve babafejekig, használt és olvashatatlan CD-lemezekig, fél pár zoknin keresztül az atomrakétákig, tényleg mindent. A „Mindent el lehet adni” rovat keretén belül ellátogattunk a Dél-Dunántúl legeklektikusabb kincsesbányájába, hogy szemügyre vegyük a legfurcsább portékákat, és hogy megismerjük a mögöttük álló embereket.
A vásár nem a város könyvmolyainak csomópontja – gondolhatnánk, és bizony ebben van is valami. A sok-sok kacat, használhatatlan használt holmi, szemétre való meghatározhatatlan valamik között azonban a szemfülesebbek kiszúrhatnak egy standot, ahol a kultúra – mint derült égből a villámcsapás – meghökkentő erővel tudja levenni a lábáról a vásározókat.
Ez a könyvektől roskadozó placc ugyanis olyan ritkaságokkal van tele, amiket minden irodalombarát és könyvgyűjtő legszívesebben örömkönnyeket hullajtva lapozgatna. Antik szótárak és enciklopédiák, klasszikus- és ponyvaregények, vaskos művészeti albumok, életrajzi kötetek sorjáznak itt, igazi, értékes kincsek.
– 8 éves koromban kezdtem gyűjteni a könyveket – mondja a vásár legnagyobb készlettel dolgozó „antikváriusa”, majd hozzáteszi, hogy akkor „kapott gellert” mikor először olvasta az Egri csillagokat, ami azóta is a kedvenc könyve, azóta tizenötször olvasta már.
Büszkén – de kissé szomorúan – meséli, hogy akkor kezdett el vásározni, mikor az egyre gyarapodó, több mint 21 ezer darabos gyűjteményét már nem tudta hol raktározni. Kérdésünkre elmondta, hogy nyilván nem olvasta minden könyvét, de mivel gépkocsivezetőként dolgozott, ezért mindig volt nála egy-két könyv, mikor úton volt – így mindig volt mit olvasnia.
Ma már nem gyűjt könyveket, de néha még cserélget más árusokkal és gyűjtőkkel. Szerinte már nem sok értelme van gyűjteni, mivel eladni nem lehet őket.
– Senkinek nem kellenek már Horváth Ilona kitűnő szakácskönyvei – mondja, majd pedig keserű mosollyal hozzáteszi, hogy ez azért lehet, mert a pénzt receptek helyett élelmiszerre kell költenie az embereknek.
– Nem olvas ma már senki semmit – mondja kiábrándultan, majd előveszi féltve őrzött új portékáit, egy ritka, kopott és megsárgult Ady-kötetet, egy Tagore- és egy Apollinaire-gyűjteményt és ezeket lapozgatva mesél tovább arról, hogy ma már a kultúra másodlagos lett.
– Mindenki csak ezeket a hülyeségeket veszi – mutat a stand elejére, ahol különböző romantikus női regények tucatjai hevernek. Ezekből a könyvekből elmondása szerint van, hogy alkalmanként 40-50 darabot is el tud adni (400 forint könyvenként), viszont a Zsolnay-képalbum, a Munkácsy-életrajz, a Svejk, a megannyi sci-fi klasszikus, vagy épp a nála több kiadásban is kapható Gyűrűk Ura senkinek nem kell.
Régen volt egy komoly visszatérő vevőköre – mondja, de ma már nem lehet tudni, hogy ki mit akar. Ha pedig valami sokáig nem talál új gazdát, „az megy a sufniba” mondja fájó szívvel.
