Aki csak kicsit is figyel, ámul azon, hogy mi minden nőtt ki a földből Mohácson az elmúlt pár évben. Felújították a termálfürdőt, kibővítve tanmedencével, röplabdapályákkal, élményfürdővel. Új kajak-kenu kölcsönző nyílt a Duna-parton.
Az utolsó simításokat végzik a Kanizsai Dorottya Múzeum szintén új, tekintélyes, többszintes épületén. Folyamatosan újul meg a Szőlőhegy, ahol tavaly már az új rendezvénytéren találkoztak a kiváló borok kedvelői. Az ír-amerikai tulajdonú bioetanol-gyártó cég szintén itt építi második magyarországi üzemét, amely ezer ember megélhetését biztosítja majd a tiszta és környezetbarát üzemanyag előállításával.
Új fogadóépülettel, kupolás kilátóval, tematikus sétaúttal, török kori íjászkodással gazdagodott a Történelmi Emlékhely, és még sorolhatnánk.
Hogyan lehetséges, hogy miközben az önkormányzatok folyamatos elszegényedéséről hallunk, a Duna-parti kisváros rohamosan fejlődik, szépül? Szekó József 1998 óta a város polgármestere és a kistérség vezetője. A polgármesterrel az eddig megtett útról beszélgettünk, és az MTI-Pressnek adott interjúból kiderül, hogy az ő szemében nem is ezek a messziről látható, fénylő pontok az igazi győzelmek.
Kell egy nagy álom, és hozzá az egy irányba húzó csapat
– A versenyszférából jöttem, több helyen gazdasági vezetőként dolgoztam, mielőtt polgármester lettem – kezdi a számvetést Szekó József. – Tudtam, hogy kell egy hosszú és egy középtávú fejlesztési terv, kell egy vízió, stratégia, és egy csapat mindennek megvalósításához. Kezdetben azt gondoltam, itt is hasonlóan tudok majd dolgozni, mint a korábbi cégeimnél, de csaknem egy év kellett, amíg átláttam az önkormányzat működését, a kapcsolatokat, az érdekviszonyokat. Volt egy elképzelésem arról, milyennek szeretném látni a várost 10-20-30 év múlva; tudtam, hogy csak akkor tudok előrelépni, ha nincs széthúzás, irányváltás. Az önkormányzatban a demokratikusan választott testületek saját érdekeiket akarják érvényesíteni, ezeket össze kell hangolni, hogy közös erővé váljanak. Ez sikerült Mohácson, az elmúlt másfél évtizedben együtt dolgoztunk ki terveket, stratégiákat. Egymásra épülő programok követték egymást. 1998-ban, mikor átvettem a város vezetését, a költségvetés készítésekor szembesültem a tényekkel: a 260-270 millió forintos hiány mellett kiderült, hogy nincs Mohácsnak szinte egyetlen négyzetméternyi szabad fejlesztési területe sem, így gúzsba kötve kellett volna ipari, szolgáltatói fejlesztésekbe kezdeni. Ezt tűrhetetlennek tartottuk. Megkezdtük a területek felvásárlását és a teljes átalakítást. Ma már több száz hektár területtel gazdálkodhatunk. Kemény lépésekkel haladtunk, korszerűsítettük a gazdálkodást.
– Szükségük volt neves, külső szakemberekre ehhez a folyamathoz?
– Eleinte hívtunk neves szakértőket, de idővel úgy döntöttünk: szerencsésebb, ha mi, mohácsiak vesszük kézbe a sorsunkat. Erre a legjobb példa a településfejlesztés, a belváros rekonstrukciója. Olyan építész szakemberek élnek a városban, akik nyitott szemmel járva a világban valósították meg elképzeléseiket sok vita, együtt gondolkodás után. Minden esetben el akarjuk kerülni a gigantomán beruházásokat, nem csupán a kedves vízparti kisváros léptékei miatt, hanem azért is, hogy a későbbi fenntartási költségek ne haladják meg erőinket. A hagyományos kisvárosi szerkezetet megőrizve épültek családi házak, és legutóbbi büszkeségünk a lakópark fiataloknak, akik másfél, kétmillió forintért vesznek itt közművesített telket, a bekerülési költség harmadáért. Szinte hónapok alatt több mint 200 ingatlan épült. De több mint száz telek még gazdára vár, és folyamatosan meg is találják „egymást”…
Kötvények, önkormányzati területek
– A kistérség központja is Mohács, az ön elnökletével szerencsés módon együtt tudnak dolgozni a környező településekkel.
– Ők is felismerték, hogy a fejlesztésekhez a településeknek is hozzá kell tenniük a saját forrásaikat. Lassan összeszedtük magunkat, a megvásárolt ingatlanokat fejlesztettük, értékesítettük, a spekulációval korábban megszerzetteket visszapereltük, ismét a városéi lettek, így a kikötő fejlesztéséhez szükséges ingatlanok is. Ebben az időszakban vált az Európai Unió déli vízi kapujává Mohács, megvalósult a határkikötő, a schengeni állomás. A további út is kedvező, mert Mohács lesz a jövőben a dunai hajózás információs központja. Mindez nem valósulhatott volna meg, ha nem rendelkezünk a területekkel, amelyekből egy részt ingyen ajánlottunk fel az államnak határkikötő-építés céljára. A sikerekhez hozzájárult, hogy az úgynevezett kötvénykibocsátási láz során több mint négymilliárd forint értékben kötvényt bocsátottunk ki. Az ebből kapott pénzt megforgattuk, több mint 450 millió forint haszonra tettünk szert, utána visszavásároltuk a kötvényeinket az országban akkor még egyedülálló módon. Nem volt sem kamatterhünk, sem visszafizetési kötelezettségünk. A kibocsátásból befolyt pénzt nem költöttük el.
Amikor Mohács pályázik, nem okoz gondot az önrész kifizetése: ez a kiváló gazdálkodásnak köszönhető.
– Pályázunk, és az önrészt is tudjuk biztosítani. Vannak tartalékaink, és amíg nem használjuk fel, addig forgatjuk, fialtatjuk, befektetjük, így egyensúlyban tartjuk a gazdálkodásunkat. Az önkormányzatok helyzete minden évben nehezedik, a rendszerváltás utáni paradicsomi állapotok fokozatosan megszűntek. Kevés forrás van az önként és kötelezően vállalt feladatokra. A korábbi kormányok eladósították az országot, ezért szükség van a takarékos, visszafogott gazdálkodásra.
Miért pont Mohács? Környezetbarát üzemek
– Gondolom, a bioetanol-üzem mohácsi megjelenése nem csupán a város földrajzi fekvésének köszönhető, ahogy a tulajdonosok nyilatkozták.
– Ha nem lenne ipari parkunk, ha nem rendelkezünk a dunai csatlakozáshoz szükséges kikötőterülettel, akkor szóba sem kerülhetett volna. Sajnos az ipari övezet a városközpont és a Szőlőhegy közé épült még az ötvenes években, ehhez kellett alkalmazkodnunk. Ezért előírtuk a már meglévő üzemeknek, hogy korszerűsítsék technológiájukat. Sokat költöttek erre, a farostlemezgyár is, a bioteanol-üzem szintén teljesen környezetbarát. Láttam Németországban olyat, amely a városon belül működött, hiszen csupán vízgőzt bocsát ki.
Megjegyzi: A városépítés, működtetés nem egyciklusos folyamat. Az elmúlt években 70-80 milliárd forintos beruházásokkal hozzá tudtunk járulni a munkahelyteremtéshez, és bár vallom, hogy ez nem önkormányzati, hanem kormányzati feladat, mi kedvező teret adtunk a vállalkozásoknak, és így a közeljövőben – reményeink szerint – több száz főt foglalkoztató cégek települnek Mohácsra. Nagyot lépünk ezzel előre…
Turisztikai különlegességek
– Aki már régóta itt él, aki visszalátogat, látja, s örvendezve szóvá is teszi, mi minden változik, épül, fejlődik ebben a gyönyörű környezetben!
– Népszerűek a rendezvényeink, amelyek közül párat örököltem, és jöttek hozzájuk újak, így a sokac babfőző-fesztivál vagy a dunai mosás, amelyek az itt élő vízi emberek és sokszínű kisebbségek életmódját, szokásait idézik. A busójárást sikerült nemzetközi rangra emelni, hiszen az elmúlt évtized végén rákerült az UNESCO világörökségi listájára az egyhetes, vidám, téltemető-tavaszköszöntő ünnep. Büszkék lehetünk arra, hogy a zeneiskolánkból országos, nemzetközi hírű zenészek kerülnek ki, s láthatjuk őket a világ pódiumain. Vannak olimpikon sportolóink, közülük e húszezres kisvárosból a londoni ötkarikás játékokon is ott van egy nehézatlétánk, ifj. Kürthy Lajos.
– Itt vannak az ékkövek, a Kanizsai Dorottya Múzeum csaknem teljesen kész épülete, a felépítés előtt álló Busóudvar és Busóház, a kajak-, kenu- és kerékpárkölcsönző, a turisztikai látványosságok, nem szólva a termálfürdőről, amelynek a műszaki bejárásán azt mondta: „Ide még egy hideg vizes medencét is építünk.”
– Egy ilyen csodálatos természeti környezetben fekvő város gazdag hagyományaival, a több mint 900 éves történelmével szinte „kéri” a turisztikai fejlesztéseket. Azt hangsúlyozzuk, ami a legszebb. Elkészült a dunai sétány, vízi színpadot építünk, az uszodafejlesztésnél a vendégek kívánságait vesszük figyelembe, ezért épül még egy hideg vizes medence, az is élményelemekkel. Nyitott szemmel járom én is a világot, a Busóház ötletét például Ausztriából hoztam. Elmondtam a kollegáimnak, hogy meg kéne jeleníteni az év többi napján is az ünnepet, és már meg is született az elképzelés. A nyertes pályázat után az építkezés is hamarosan elkezdődik. Így nem csak egy hét lesz a mohácsi busójárás, hanem érdemes lesz egész évben vissza-visszatérni ide.
