Minden főnöknek vannak heppjei, ki van élezve bizonyos mondatokra és szituációkra. Ezeken néha nehéz kiigazodni, holott szinte mindennek nagyon egyszerű magyarázata van. Három, vezető beosztásban dolgozó pécsi embert kértünk meg arra, hogy meséljék el, ők mitől másznak a falra, illetve mit tanácsolnak, milyen helyzeteket kerüljünk el.
[box title=”Dudás Attila, a pécsi Dudás-Hajas Szalon tulajdonosa” box_color=”#80a4db”]
Szerencsére egy olyan üzletet vezetek, ami húsz éve működik, és bátran mondhatom, hogy igen olajozottan. Nagyon jó munkatársaim vannak, és nagyon szerethető környezetben dolgozunk. A társaság inkább egy baráti kör mintsem munkahely, ami egy jól kitalált rendszer szerint működik. Az első, amit elmondanék, az az, hogy ha megvannak a tiszta, előre lefektetett szabályok és alapkövetelmények, a főnök és az alkalmazottak is ismerik a játékszabályokat, akkor nem lehet sok gond. Ami nekem nagyon fontos, az az, hogy a kollégák egymással és a vezetővel is őszinték legyenek. Ez az alapja egy jól működő alkalmazott-főnök kapcsolatnak.
Szerencsére a jelenlegi csapattal nagyon jól működünk, erre nem lehet panasz, viszont a betanuló alkalmazottakkal volt néhány érdekes történet. Nem tolerálom a késést, amit nálunk mindenki el is fogad, és már régóta pénzbüntetés jár érte. A tanulók általában ügyes érvekkel szokták kihúzni magukat a pácból, de amikor harmadszorra megy a nagymama temetésére, vagy délelőtt még be van fáslizva a karja, majd délután már az Árkádban flangál, az már gyanús. Voltak ilyenek, ezek leginkább szerintem a főnök és az alkalmazott közötti bizalmi viszonyt bomlasztják, úgy meg nem lehet olajozottan dolgozni. [/box]
[box title=”Reményi Marietta, a pécsi CompuGroup ügyvezetője” box_color=”#e5aeba”]
Én egy számítástechnikai üzletet vezetek Pécsen, így nagyrészt férfi kollégáim voltak/vannak. Próbálok felidézni bosszantóbbnál-bosszantóbb történeteket, de nem sok minden jut az eszembe. Ez köszönhető az összekovácsolódott szuper csapatomnak, s talán egy „kicsit” az évek folyamán kifejlesztett „határtalan” türelmemnek. Vannak sztereotípiák, minden főnököt bosszant a késés, ha naponta ugyanazt kell ismételgetnünk, ha a munkatársak a tetteikért nem vállalják a felelősséget, és persze női főnökként időbe került, mire megtanultam kezelni a férfiakra jellemző feledékenységet és azt, hogy csak egy dologra tudnak figyelni.
Két konkrét eset jutott az eszembe. Szabadságról jöttem vissza, összefutottam a városban néhány ismerőssel és megkérdezték, hogy voltam-e már bent a cégnél, éreztem a kérdés mögött bujkáló iróniát. Persze nem bírtam ki, bementem. Nem kellett volna. Egyik kollégánk sárgára festetett, égnek álló hajjal állt a pult mögött. Szereti az extrém dolgokat, ezzel nincs is gond, vagány, egyedi a stílusa, amivel sokszor mi nehezen azonosulunk. De ez kiverte nálam a biztosítékot, borzalmasan nézett ki. Kerestem a szavakat, de hozzám méltatlan módom nem találtam. Most már persze nevetek az egészen.
A másik történet, amin talán néhányan kiakadhattak volna, de annyira mulatságos volt, hogy utána közösen sírtunk a nevetéstől. Tele volt a bolt ügyfelekkel, amikor megcsörrent valaki telefonja, amin Fekete Pákó: Add ide a didit című száma szólt, és hosszú másodpercekbe került mire rájöttem, hogy mindenki engem néz. Az én telefonom volt a „tettes”, és nagyon nehéz volt komoly arccal felvenni. Míg kiugrottam boltba a kollégák átállították a csörgésem. Kis cég vagyunk, kevés kollégával, és ebből is látszik, hogy családias nálunk a hangulat. Egy pillanatig sem éreztem a tisztelet hiányát, és ők is tudták, hogy nem fogok ezért megharagudni. Én úgy gondolom, hogy kellő humorral, pozitív hozzáállással sok konfliktushelyzetet, problémát könnyebben át tudunk vészelni.[/box]
[box title=”Teleky Zoltán, a pécsi Teleky Bistro tulajdonosa” box_color=”#acec6f”]
Amitől égnek áll a hajam, az a tipikus „de ezt így szoktuk” mondat. Sokszor hallom ezt alkalmazottaktól sajnos. Nem szeretem, amikor a konyhai dolgozók „nem illatosak”, ezért szoktam szólni, hiszen annak ellenére, hogy a konyhában ételszag van, erre figyelni kell. Találkozom olyanokkal is, akik hozzánk érkezve félnek a kihívástól, szakmai szempontból nem mernek szívvel-lélekkel dolgozni. Gyakori az a fajta mentalitás is, amit nagyon nehezen tűrök, hogy ha éppen nincs feladat, akkor az a baj, ha pedig sok a munka, akkor az a baj, hogy sokat dolgoznak. Szerintem manapság az emberek nem munkát keresnek, hanem munkahelyet. A legkényelmesebb ugyanis az lenne, ha napi három órát kellene dolgozni, és ezért jó magas fizetést kapna mindenki.
A csoportosan dohányzás az, amit nehezen tolerálok a munkahelyen. Ha egyszerre egy ember megy ki dohányozni, az csupán öt perc. Viszont ha négyen-öten tartanak szünetet, akkor az már 20 perc, hiszen beszélgetnek, csevegnek. Ilyenkor azok között, akik bent vannak, elindul a stressz. Szerencsére jelenleg olyan csodás csapattal vagyok megáldva, hogy nincs okom panaszra. Viszont ez a csapat is úgy alakult ki, hogy aki nem ide való volt, azt egyszerűen kidobta magából a rendszer. A hanyagság és a nemtörődömség sajnos mindig jelen van, de ez az alapvető emberi természetből fakad.
A legkomolyabb történetem talán az, hogy volt kolléga, aki egy rendezvénysorozat alatt annyira részegen jött be dolgozni, hogy azt se tudta hol van. Egy nagyszabású esemény alatt egy ember hiánya is nagy problémákat tud okozni, ezért duplán dühös voltam. De előfordult olyan is, hogy ellopták az italt az alkalmazottak egy rendezvényen, bár úgy gondolom ilyen esetek minden nagyobb cégnél megeshetnek. A lényeg, hogy a javulásra koncentráljunk, és a maximalitásra törekedjünk. Én ezt motivációs, személyiség- és csapat tréningekkel próbálom elérni, nemsokára egy mozgásos csapatépítő programon vesz részt az egész gárda.
[/box]
