A táncművészeknek adható egyik legmagasabb állami kitüntetést, a Harangozó Gyula-díjat vehette át március idusán Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás minisztertől Nagy Írisz, a Pécsi Balett magántáncosa. Megannyi modern stílusú koreográfia után első címszerepében, a Giselle-ben csodálkozhattunk rá igazán a benne rejlő drámai erőre. A Hófehérke és a hét törpe című mesebalett gonosz mostohájaként is kivívja a közönség elismerését, egyik legutóbbi szerepformálásáról, az Otello Emíliájáról pedig a legvisszafogottabb vélemény is úgy szól: katartikus.
Szabó Magdától kapta a nevét. Pontosabban az írónő Tündér Lala című meseregényének gyönyörű szép királynője, Írisz ihlette meg az édesanyját, aki elhatározta: ha kislánya születik, így fogja hívni. Nagy Írisz ezt nem is bánja, noha a neve alapján sokan úgy vélik, görög vér is csörgedezik az ereiben. Ám a Vajszlón felnőtt lánynak nemcsak efféle gyökerei nincsenek, de művészhajlamú vagy sportoló ősei sem. Márpedig ő általános iskolás korában kézilabdázott, kosarazott, atlétikai versenyekre járt, s ígéretes aerobikos volt, diákolimpiák dobogós helyezettje. Épp, amikor jönni kezdtek az eredmények, akkor kellett
középiskolát választania. Ám a vágyott pécsi intézményben az évben szűnt meg a testnevelés tagozat, így a Művészeti Gimnáziumba jelentkezett. ,,Nem aerobik és nem sport, de legalább mozgás és tánc” – biztatták a szülei.
– Annyira távol állt tőlem a klasszikus balett, hogy a felvételin nem is értettem, mit kellene csinálnom. Mégis sikerült, mert azok az alap-adottságok, amelyek szükségesek, mind megvoltak – meséli. – Igaz, szenvedtem, mert a balett által megkövetelt mozgás teljesen más izomzatot dolgoztat meg, mint amihez a sport révén hozzászoktam. Óriási szívfájdalmamra el is tiltottak az aerobiktól.
– Sok ügyes, mozgékony kislány ovis korában balerina akar lenni…
– … én nem tartoztam közéjük. Igaz, a színház világa már öt-hat éves koromban lenyűgözött, a nagyszüleim ugyanis mindig elhoztak magukkal a Pécsi Nemzeti Színház operett előadásaira. Csak ámultam, elvarázsolt az egész miliő: a fények, a díszlet, a ruhák, a zene, s irigykedtem, hogy mindenki a színpadon játszó csodálatos nőket nézi.
– 2000 óta a Pécsi Balett tagja. Többféle táncstílusban is kipróbálhatta magát, az elsősorban érzelmekre ható, s a test szépségét, s annak fizikai határait próbálgató modern koreográfiáktól a történetmesélős, drámai műveken át a mesebalettig.
– A tánc olyan, mint az autóvezetés: attól, hogy megvan a jogsi, még nem tud annyit az ember, mint többéves gyakorlattal a háta mögött. Szerencsésnek mondhatom magam, mert mindig olyan mesterekkel és koreográfusokkal dolgozhattam, akiktől rengeteget tanultam. Az idő múlásával egyre inkább megérik bennem az is, amit lelkileg, gondolatilag hasznosíthatok átadott tudásukból, hitükből. A tánc: alapvetően agymunka, hisz eredendően testidegen mozgást és mozdulatokat kell automatikussá tennünk a magunk ,,munkaeszköze”, a saját testünk számára.
– Miként a színész néha szöveget téveszt, úgy a táncos is „bakizik” időnként?
– Persze, sajnos előfordult már velem is. Ha egyetlen másodpercig tart, akkor sem állhatok meg, muszáj improvizálni. Ez könnyebb, ha szólóban táncolok, s minthogy ismerem a zenét, előbb-utóbb visszazökkenek az eredeti koreográfiába. A nézők ezt általában észre sem veszik. Bonyolultabb a helyzet, ha partnerem is van, s mondjuk egy emelés nem sikerül. De ezt is megoldjuk.
– Szerepálom?
– Nincs. Azokat a szerepeket szeretem, amelyekbe lelkileg belebújhatok, azokban létezhetek, de az előadás végére fizikailag „belehalok”, annyira elfáradok. Ilyen a Giselle és az Otello Emíliája.
– Tavaly a Magyar Táncművészek Szövetségétől megkapta ,,Az évad legjobb női táncosa” díjat, pár hete pedig állami kitüntetésben, Harangozó Gyula-díjban részesült. Mit jelentenek ezek az elismerések?
– A színpadon kívül ugyanolyan embernek érzem magam, mint bárki más, az utcán igyekszem „elvegyülni”. E rangos díjak fontos külső visszajelzésként megerősítenek abban, hogy jó úton járok, s nem csak nekem jelent örömöt, ha a színpadon táncolok. Persze, azt is tudom, hogy ezután sok néző fokozott elvárással figyel, s kifejezetten kíváncsi, hogyan teljesítek.
– Mit tart a legjellemzőbb tulajdonságainak?
– Lelkileg roppant érzékeny vagyok. Széles skálán mozognak az érzelmeim. Nagyon ragaszkodom és nagyon szeretek, s nagyon ki is tudok borulni. Enyhe vigasz, hogy megformálandó szerepeimben mindig föl tudok használni ezekből valamit. A színpad számomra terápia is. Igaz, a kisfiam születése óta változtam, például türelmesebb lettem. Sokat tanulunk egymástól. Talán mert fiatalon, 24 évesen szültem, így sok tekintetben együtt növünk fel.
– Mire a legbüszkébb?
– Őrá, Benjáminra. Mi egymásnak rendeltettünk. Az anyaság gazdagabbá tett. Előtte úgy hittem, a szeretet is véges, van határa. Ő döbbentett rá: ez az érzés végtelen. Látni, hogy egyre okosabb, és többet ért meg a világból, s remélni, hogy milyen sokat fejlődik még, nagyon jó érzés. A tudat, hogy ehhez én is hozzájárulhatok, boldoggá tesz. Érdekes, hogy épp Beni érkeztével érintett meg az elmúlás közelsége is. A nyolcadik hónapban toxémiás lettem, terhességi mérgezést kaptam. Nem lehetett tudni, fölébredek-e még egyáltalán. Ennek is köszönhetem, hogy minden napnak megtalálom az örömét. Eljön az idő, amikor már nem lépek színpadra, nem tapsolnak nekem, nem szerez a táncom által élményeket a közönség. De a kisfiamnak életem végéig adhatok, s végül is ez lesz az én legnagyobb sikerem.
