Nem fogy ki soha a lelkesedésből, szeretetből Platthy István, a Pécsi Gyermekotthon igazgatója, tanára, nevelője. Azt mondja, isteni sugallatra választott magának munkát, s a gyermekek időről időre, évről évre erőt adnak neki a folytatáshoz.
– Nagy a sürgés-forgás az otthonban. Ötpercenként kopogtatnak az igazgató ajtaján. Ez szokásos vagy új jelenség?
– Kezdődik a tanév: rendbe tesszük a csoportszobákat, a termeket. Két éve nem kaptunk lehetőséget festésre, ezért idén a gyerekek segítségével ragadtunk pemzlit, hengert. Most is ennek az előkészületei zajlanak. Szerencsére később uniós pénzekből teljes felújításon esik át a ház, így több évtized után a szétrohadt nyílászárók is megújulnak, beépítik a tetőteret. Várjuk már nagyon.
– Negyed évszázada dolgozik a nehéz sorsú gyermekekért, gyermekekkel. A szakma választotta önt, vagy fordítva?
– Vallásos ember vagyok. A Kádár-rendszer vége felé Pécsen példátlanul nagy vallásos ifjúsági mozgalom bontakozott ki; példának okért az egész keleti blokkban itt volt először taizéi találkozó. Én is egy ilyen közösség tagja voltam, a vezetőnk pedig arra tanított, olyan munkát válasszunk, amivel Krisztust szolgáló tevékenységet láthatunk el. Komolyan vettem, ezért a Jóistent kérdeztem meg diplomám megszerzése után, s azt a választ kaptam, dolgozzam nevelőotthonban. Azt sem tudtam, hol van Pécsen ilyen. De megtaláltam, s jelentkeztem. Ennek már huszonöt éve.
– Rengeteg idő, főleg szociális területen. Lelkileg hogyan lehet ezt bírni, mi ad erőt?
– Elsősorban a hivatástudat, a hit visz előre, táplál. A társadalom, a szülők által kivetett gyerekeket kell gondoznunk, s míg mások nem, mi rengeteg fantáziát látunk ezekben a fiatalokban. Óriási a pszichés megterhelés, hiszen a gyermekek elfojtott érzelmei rajtunk csapódnak le, mégis látjuk, nem hiábavaló, amit teszünk. Nem egy-két év alatt érik be munkánknak az eredménye, hanem öt-tíz év alatt, éppen ezért többnyire kétfajta nevelő van: aki egy-két évre marad közöttünk, s aki egy életre. A huszonöt esztendő alatt láttam, mi lett egyik-másik gyerekből, s több a jó tapasztalatom, mint a rossz, többségük megtalálta boldogulását az életben, családot alapított. Ez igazolja, hogy érdemes dolgozni. Vallom Böjte Csaba nézetét, miszerint Isten nem teremtett selejtet; ez igaz minden emberre.
– A családra is maradt idő, energia, szeretet?
– A szeretet, az energia, ha családról van szó, nem fogyhat ki; azaz korlátlan készletekkel rendelkezem belőle. Nekem két gyermekem van, de van olyan kolléganőm, aki hét gyermeke mellett teszi itt a dolgát. Az idő viszont való igaz, hogy véges, nehéz úgy beosztani, hogy mindenre jusson. Gyermekeimtől külön élek, ennek ellenére amennyit lehet, igyekszem együtt lenni velük. Lányom már felnőtt, Budapesten dolgozik, de fiammal a mai napig járjuk a Mecseket, szeretünk túrázni.
– Biológia-rajz szakos tanárként diplomázott, mielőtt művészetterapeuta képesítést is szerzett. Innen az erdő szeretete?
– Ami szabadidőm van, az általában a természettel kapcsolatos. Otthon halaim, növényeim vannak, de sokat járok az erdőbe is, virágokat gondozok. Ha tehetem, akkor pedig elutazom fiammal Erdélybe a Kárpátok hegyvonulatai közé vagy éppen Balatonon, kis házamnál kertészkedem.
– Bár messze van még a vége, meddig tervezi munkáját folytatni?
– Remélem, hogy a nyugdíjas éveimig. Ez egyedülálló lenne, hiszen a gyermekotthon volt első munkahelyem is. Azt követően is maradnék a szakmánál: az évtizedek alatt bennem felgyülemlett tapasztalatokat vetném papírra, tudományos munkákat szeretnék alkotni, módszertani könyveket írni. Addig is foglalkozok tudományos munkával, a művészetterápia területén, tagja vagyok a Magyar Pszichiátriai Társaságnak, ahol gyakran tartok előadásokat.
