Kiss Tibor Noé tinédzserként hét évig focizott a Fradiban, és két évig edzett Pécsbányán hátrányos helyzetű gyerekeket. A profi labdarúgás világát azonban otthagyta, hogy felvállalhassa a transzneműségét. Ettől még persze követi a focimeccseket, és „belső emberként” érti a legnépszerűbb sport körüli összetett eseményeket és sajnálja, hogy az Európa-bajnokság kapcsán ilyen felfokozott indulatok keletkeztek.
– Az életed tetemes részét a foci tette és teszi ki. Hogy látod, hogyan ítélik meg a magyar válogatott Eb-részvételét az emberek?
– Amellett, hogy nagyon sokan őszintén örültek a sikernek, az én ismeretségi körömben – amely különben toleráns, intelligens emberekből áll – sokan mintha feladták volna az elfogadó hozzáállásukat, amikor a foci került szóba. Volt olyan, aki lenácizott, mert azt mondtam, hogy szerintem nincs azzal semmi baj, ha valaki örül a csapatunk sikerének. Ez jól jellemzi azt a hisztériát, ami a magyar válogatott Eb-szereplése körül kialakult.
– Miért lehet ez?
– A politika miatt. Orbán Viktor szereti a focit, támogatja a hazai csapatokat, építi a stadionokat, aki pedig drukkol a válogatottnak, az csak őt támogathatja. Ez azért elég leegyszerűsítő megközelítés. Én például nem értek egyet azzal, hogy a klubfocira ennyit költ az állam. A magyar válogatott a futballnak nyújtott támogatásoktól függetlenül lett sikeres az Európa-bajnokságon. Gera Zoli kapáslövésének vagy az osztrákok elleni győzelemnek semmi köze a politikához. Az megismételhetetlen élményt jelentett azok számára, akiket érdekel a futball.
– Mennyire hozza valóban össze a magyarokat a válogatott sikere?
– Ez nagyon nehéz kérdés. A futballnak vitathatatlan közösségkovácsoló szerepe van. Nem lehet összehasonlítani a kajak-kenuval vagy a vízilabdával. Harmincévnyi sikertelenség után jött Dárdai Pál és Bernd Storck, két Németországban szocializálódott edző, akik kitakarítottak. Eltüntették az önfelmentésre alapozó hozzáállást, és egy korszerű, sikerorientált megközelítést vezettek be a válogatottnál. Ebből kellene tanulni, hiszen ez példaértékű. Végre együtt megyünk előre, tudatosan, a célt és a sikert szem előtt tartva, végre nem egymást bántjuk, és nem mentségeket keresünk. Örülnék, ha az élet minden területén ez a mentalitás érvényesülne Magyarországon.
– Nem mindenki osztja a véleményed.
– Sokan azt látják, hogy náci tömegek vonulnak az utcán, mások viszont népünnepélynek élik meg a sikert. Sajnos előfordul az is, hogy hazaárulónak nevezik azt, aki nem drukkol a magyaroknak. Nagyon ellentmondásos helyzet ez, nehéz igazságot tenni. Talán azért nem tudjuk a helyén kezelni ezt a szituációt, mert a foci összemosódott a politikával, nem látjuk a futball valódi értékét, vagyis hogy ez alapvetően egy játék.
– Látsz párhuzamot az LMBTQ-közösség tagjainak és a magyar válogatottnak szurkolók jelenlegi megítélése között?
– Bizonyos szempontból igen. Engem például – ellentétben sokakkal – nem zavar, hogy a Pride-felvonuláson melegek és transzneműek vonulnak az utcán, és az sem, hogy a focirajongók elfoglalnak egy francia várost. A spontán örömnek utat kell engedni. Számomra egyébként a legnagyobb örömöt az okozná, ha nem általánosítanánk. Szerintem téves a Pride-on menetelő melegeket és LMBTQ-embereket néhány polgárpukkasztó jelmezben megjelenő magamutogatóval azonosítani. Ugyanígy nem érdemes a focidrukkerek tömegeit sem egy kalap alá venni a futballhuligánokkal, a meccsekre kijáró kopaszokkal.
– Pécsbányán két évig vezettél fociedzéseket a helyi gyerekeknek. Mik voltak a tapasztalataid és miért lett vége?
– Pécsbányán tapasztaltam meg a foci igazi erejét, hogy a játék tényleg összehozta azokat a nehéz sorsú, hátrányos helyzetű, kemény helyről érkező gyerekeket, akik eljártak az edzésekre. Ennek persze voltak hátrányai is, hiszen azon túl, hogy iszonyatos lelkesedéssel vetették bele magukat az edzésekbe, sokszor itt kerültek felszínre az évek alatt elnyomott társadalmi konfliktusok, megjelent a frusztráció, az indulat és az agresszió. Egy idő után úgy éreztem, hogy ezt már nem tudom kezelni.
– A foci sem jelentett kitörési lehetőséget számukra?
– Egy alkalommal néhány tehetséges srácot elvittem a PEAC-hoz, de nem tudtak ott ragadni, nem érezték jól magukat, de senki nem tudta motiválni őket. Ezért látom kissé reménytelennek a helyzetet. Egyszer az egyik fiú bakancsban jött edzésre, mert az apja kivette a fűzőt a tornacipőjéből. A srác csak szidta az apját, de eszébe sem jutott a probléma megoldása. Vajon mit kezdene az élet komolyabb kihívásaival? És ezért nem lehet őt hibáztatni. Beláthatatlan következményei lehetnek annak, hogy emberek tömegei élnek körülöttünk, akiket soha senki nem vett emberszámba. Ha belegondolok abba, hogy hány Pécsbánya van még ebben az országban, akkor azt kell mondanom, hogy az ilyen közösségek felzárkóztatására, az itt megvalósuló szociális programokra az államnak sokkal több pénzt kellene költenie, mint stadionépítésekre és a klubfocira.
