Három hét alatt négy ország német nemzetiségi csoportjait látogattam meg, hogy nyelvük és kultúrájuk, illetve identitásuk megőrzésének módjairól kérdezzem őket. A nagy utazás pedig egy ötödikből indult, méghozzá Németországból. Hihetetlen, hány iszonyatosan jófej emberrel találkoztam; emellett pedig csodálatos helyeken jártam a szomszédos államokban és itthon.
Mindennek hátterében egy ösztöndíj állt, melyet a kelet-európai és a Független Államok Közösségéhez tartozó országok német nemzetiségét összefogó közvetítő szervezet, az Institut für Auslandsbeziehungen (ifa) írt ki. Kicsit féltem tőle, hiszen végig egyedül kellett utaznom – eddig még csak társaságban vettem nyakamba a világot –, azonban jó kalandnak tűnt, így belevágtam. Magam választhattam ki (persze egyeztetnem kellett a szervezettel), hogy melyik három országba látogatok el augusztus 3 hetében, úgynevezett „közösségi-média-riporterként”.
Szlovéniában, Horvátországban, Szerbiában jártam, s Magyarországon is felkerestem a nemzetiségi csoportokat. Egy kétnapos kitérővel Németországban, Stuttgartban is voltam, ott az útra felkészítő tréningen vettem részt. Az ösztöndíj keretében összegyűjtött anyagokat az ifa által indított, Mind_Netz nevű oldalakra töltöttem fel folyamatosan, Facebookra és Instagramra egyaránt.
Rövid kitekintő Németországba
Már vasárnap Stuttgartba kellett utaznom, hiszen még repülővel sem lett volna problémamentes Pécsről hétfő reggel 9-re ott lennem a tréningen. Az érkezés után azonnal nyakunkba vettük a várost: elmentünk a Mercedes-Benz Múzeumba, ahol pechünkre már nem válthattunk belépőjegyet, így aztán csak a kiállításon kívül tudtunk egy kicsit körülnézni. Persze így is leesett az állunk a gyönyörű luxusautók láttán, melyeket „csak úgy mellékesen” az épület folyosóin láttunk.
Ennek ellenére kicsit csalódottan és nem sok jóra számítva indultunk el a tévétorony felé, azonban szerencsére oda minden probléma nélkül bejutottunk és csodás kilátás tárult elénk, ami kárpótolt a nap elfuserált részéért. Pécsiként szinte otthon éreztem magam a magasban, habár a stuttgarti torony 20 méterrel magasabb az itthoninál.
Szlovénia…maga a csoda!
A következő stop Ljubljana volt. Miután nagyjából kiismertem a helyi buszközlekedést és persze jó barátom, a Google Maps is segített, megnéztem a várat, az óvárost és még egy hatalmas bevásárlócentrumban is jártam. A várat és a benne kialakított kiállításokat nagyon impozánsnak találtam. Lévén, hogy rettegek a bohócoktól, viszonylag sokkoló volt a bohócbáb és a rengeteg bohócokról készült rajz és festmény, melyekkel találkoztam a barangolás során.
Ljubljana egyébként szuper hely, mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, több emberrel szóba elegyedtem egy-egy buszozás alkalmával, kérdezték, honnan jöttem, mit csinálok ott. További pozitívum volt, hogy horvátul, németül és angolul is tudtam útbaigazítást kérni, valamelyik nyelven mindig kaptam választ. A városban leginkább a Száva partján húzódó régi rész tetszett, ahol szűk sikátorok, jópofa kávézók, bazárszerű kirakodóvásár, és szép épületek is akadtak.
Ljubljanából autóval jutottam el – egyébként már a szélvédőn keresztül is gyönyörű látványt nyújtottak a hegyek és a zöld rét – a csodálatos, turisták által is kedvelt Bled városkába. Mivel az ismerősöm csak elvitt odáig, majd tovább autózott, gyalog indultam neki a tókörnek. Körülbelül 35 fok volt árnyékban, ráadásul nem is igazán „túrára” készültem, eléggé kibuktam már a tó körüli sétától is, és a legizgalmasabb programokról – mint a vár, a libegő, vagy a tó közepén lévő kis sziget – teljes egészében lemondtam. A tanulság számomra az volt, hogy legközelebb mindenképp valamilyen más közlekedési módot választok a gyaloglás helyett. Mindennek ellenére a kisváros és a tó csodálatos volt, bántam volna, ha nem ruccanok ki ide.
Utolsó szlovéniai állomásként Mariborban is eltöltöttem két napot. Talán ez tetszett a három helyszín közül a leginkább. Azt hiszem, lokálpatriótaként a „pécsies” jellege volt a legmegfogóbb. Nagyon sok hasonlóságot véltem ugyanis felfedezni a két város között, mind az utcaképre, mind pedig az emberek attitűdjére vonatkozóan. Jókat sétáltam, kedves emberekkel találkoztam, és rengeteg érdekességet megtudtam a helyi németséggel kapcsolatban (ez persze elmondható az utazás során meglátogatott minden városról).
Mivel imádom az állatokat, természetesen nem hagytam ki a mini-terráriumot sem, amely talán európai viszonylatban is a legszebb parkok egyikében helyezkedik el, a város szívében. Sajnos több nevezetességet amiatt nem tudtam megnézni, mert zárva voltak a viszonylag kevés szabadidőmben, amit nem interjúzással és posztolással töltöttem.
Horvátország: első alkalommal nem a tengeren
Szerencsésnek mondhatom magam, szinte minden évben eljutottam eddigi életem során a horvát tengerpartra, amelyhez számomra egyébként nincsen fogható, pedig megfordultam sok helyen. Furcsa is volt, mikor útnak indultam Horvátország felé, és nem az Adria végtelen kéksége tárult elém, hanem Eszék utcái. Lementem a Dráva partjára sétálni, voltam a székesegyházban és például a régi városrészben is. Mindemellett sok időt töltöttem az ottani német nemzetiségi szervezet tagjaival, akik körbevezettek és meséltek a tevékenységükről. Egyikük megmutatta két csodálatos falfestményét is, melyeket a világszerte népszerű Harry Potter-sorozat tiszteletére a tematikus héten festettek.
A gyakorlatilag Pécs horvátországi tükörképének is tekinthető városon kívül Vukovárra is eljutottam, amit általában tragikus történelme miatt ismernek az emberek. A kisvárost ugyanis a délszláv háború alatt, 1991. augusztus 26-án körbefogták a szerb csapatok: a vukovári csata során 7500 horvát katona esett el, a harcokban a városban csaknem minden elpusztult.
Rövid, de annál tartalmasabb vizit Szerbiában
Egynapos kirándulást tettem Zomborba, ahol éppen a helyi nemzetiségi egyesület gyerektábora zajlott. A fiatalok több országból érkeztek, voltak közöttük szerbek, horvátok, németek, románok, sőt magyarok is. A közös bennük az, hogy mindannyian a német nyelvet szerették volna gyakorolni és persze jól érezni magukat az egyébként cirkuszi tematika alapján szervezett egyhetes rendezvényen.
A főpróbát sikerült elcsípnem, és teljesen elvarázsolt, amit láttam: voltak, akik énekeltek, mások táncoltak, akrobatizáltak, zsonglőrködtek, bohóckodtak, egyszóval tényleg szinte egy cirkuszi előadáson éreztem magam.
Mindenhol jó, de legjobb otthon…
Az ösztöndíj utolsó hetében a magyarországi németekkel foglalkoztam, ami igazán testhezálló feladat, hiszen magam is a német és a horvát nemzetiségek tagja vagyok. Voltam például zenekari próbán Sombereken, jubileumi koncerten Babarcon és a bátaszéki német nemzetiségi tanösvényt is végigjártam. Sőt Bajára is benéztem, ahol az úgy nevezett „Ulmer Schachtel” – szó szerinti fordításban ulmi doboz – hajó életnagyságú makettjét néztem meg, amivel a 18. században német telepesek érkeztek Magyarországra, akik a ma itt élő „svábok” ősei voltak.
