Az egy főre számított létminimum átlagos értéke 2011-ben havonta 83.941 forint volt Magyarországon, 6,6 százalékkal magasabb, mint 2010-ben – derül ki a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adataiból.
Egy két aktív korú felnőttből és két gyermekből álló háztartás létminimumértéke 243.429 forint volt havonta, ami több mint 15 ezerrel haladta meg a 2010-es értéket. Egy ilyen háztartásban az egy főre jutó átlagos létminimumérték 60.857 forint volt, szemben a 2010-es 57.084 forinttal.
Az egytagú nyugdíjas háztartások létminimuma a KSH adatai szerint 75.547 forint volt tavaly, míg 2010-ben 70.862 forint.
A létminimumértékek 2011-es meghatározásához, 1.720 háztartást felölelő mintát alkalmazott a hivatal, amely a KSH szerint 501 ezer háztartást, ezekben 1 millió 140 ezer embert reprezentál, akik havi átlagban összesen 77 milliárd 329 millió forintot költenek a fogyasztásukra. Mindezek alapján az egy hónapra vonatkozó átlagos létminimumérték 154 ezer forint volt háztartásonként.
A különböző háztartástípusokra érvényes egy főre számított értékek 2011-ben a 68 ezer forintos átlag körül, az 51 ezer és 84 ezer forint közötti sávban szóródtak.
A háztartások személyes kiadásaik körülbelül 31 százalékát költik élelmiszerre, s csaknem ugyanennyit fordítanak lakásfenntartási kiadásokra; utóbbinak közel 60 százalékát háztartási energia vásárlására. Az egyéb fogyasztásból a kiadások 8 százalékát közlekedésre, 7,1 százalékot egészségügyre, testápolásra, 5,9 százalékot telefonálásra, 2,6 százalékot ruházkodásra, oktatásra, 3,6 százalékot művelődésre költenek.
Ezek az arányok észrevehetően csökkentek az egy évvel korábbi, szintén igen szerény részesedéshez képest is – állapította meg a KSH.
A KSH jelentése szerint miközben a háztartások élelmiszerfogyasztása nem változott, az élelmiszeren kívüli dolgokra ugyanakkor kevesebbet költöttek, így a kettő hányadosa alapján 2010 és 2011 között valamennyi háztartástípusban csökkent az életszínvonal.
A KSH 1991 óta évente közli a számított létminimum értékét. Ez olyan összeg, amely biztosítja a magánháztartásokban élők számára a folyamatos életvitellel kapcsolatos szerény – a társadalom adott fejlettségi szintjén hagyományosan alapvetőnek minősülő – szükségletek kielégítését.
