Még soha senkit nem hallottam ennyire lelkesen beszélni emberi szervekről és betegségekről, mint Dr. Vida Líviát. Ám jobban belegondolva, ez nem is olyan megdöbbentő, jó adag érdeklődésre lehet szüksége ahhoz, hogy minden reggel a Patológiai Intézetbe járjon dolgozni. Nemrég bemutattuk Gyenei Tivadar boncmestert. Most ismerjék meg egy csinos kolléganőjét a mikroszkóp mögül.
– Aki az orvosira jelentkezik, nem lehet finnyás. Ettől függetlenül hallani olyan történeteket, hogy valaki az első patológia órán kifordul a boncteremből. Te is így voltál ezzel?
– Amikor az ember hallgató, akkor nem úgy közelít a patológiához, hogy Jézusom, halottak! Számomra/unkra ez akkor egy kötelező óra volt, amit teljesíteni kellett. Másrészről mindenkit foglalkoztat valamilyen szinten a halál és annak következményei. Az egész olyan hátborzongató és szürreális egyben: az ember a kezében tarthatja más emberek szerveit, megvizsgálhatja, közelről megnézheti, ilyet máshol nem lehet csinálni, csak itt (nevet). Ám velem valószínűleg a szövettan iránti hatalmas érdeklődésem feledtette el a dolog kellemetlen részét.
– Gyenei Tivadar boncmester, de mi a te feladatod az intézetben?
– Nekem nem kell embereket boncolnom, az Tivadar dolga. Ő a kezem alá dolgozik, az én dolgom a vizsgálat. A patológia diagnosztikus szakma, az a feladatom, hogy mikroszkóp alatt tanulmányozzam a különböző szöveteket. A napomat az indítóban kezdem, ahol felvesszük és feldolgozzuk a mintákat. Apró kimetszéseket teszünk a szerveken, és ezeket alaposan szemügyre vesszük. A kórszövettani diagnózis mellett egyre inkább teret hódítanak a genetikai vizsgálatok is (kromoszómavizsgálatok, gén-eltérések kimutatása), és ha kell, ilyen plusz vizsgálatokat is el tudunk végezni, hogy pontosabb képet kapjon a kezelőorvos.
– Sokan bele sem gondolnak, hogy kis túlzással életeket mentetek minden nap…
– Tulajdonképpen igen. Hiszen mi nem csak az elhunytak szerveit vizsgáljuk, az élő páciensekből vett minták is hozzánk kerülnek. Ha az orvosok elváltozást észlelnek egy szerven, azt nekünk a protokoll szerint muszáj megvizsgálnunk. Hozzánk kerül minden azonosításra váró szövet, ez lehet jó- illetve rosszindulatú, például: anyajegy, epehólyag, nőgyógyászati kenet, de az amputált végtagokat is mi analizáljuk. Az pedig, hogy a beteg a későbbiekben milyen kezelést kap, az általunk kiállított lelettől nagy mértékben függ. A tumor szövettani megjelenése és a sebészi eltávolítás mértéke alapján javasolunk további kemoterápiás vagy sugárkezelést, vagy azt mondjuk, hogy ez így egyelőre rendben van, a tumor megfelelően el lett távolítva, elég csak kontrollra járni.
– Nap mint nap halottak, vagy kiműtött ember szervei között lenni nem lehet túl felemelő. Hogy bírod?
– Engem ez a környezet egyáltalán nem terhel meg. Nyilván köszönhető ez annak az óriási érdeklődésnek, amivel érkeztem. Mindig kíváncsian várom, hogy mit találok egy-egy mintában, illetve szervben. Őszintén szólva sokkal jobban kiborított, amikor a belgyógyászaton voltam gyakorlaton. Ennek a területnek is adtam egy esélyt, de hatodévben visszatáncoltam. Egyrészt, mert annyira nem ragadott magával az orvoslás ezen része, másrészt pszichésen sem nagyon bírtam. Az én lelkem nehezen viselte az emberi szenvedést, a haláltusát, a gyerekek küzdelmeit. Amikor az osztályon meghalt valaki, napokig nem tértem magamhoz. A patológia más. Azon az oldalon, ahol mi állunk, már megtörtént, ami megtörténhetett.
– Mennyi idő van egy-egy minta elemzésére? Az emberek sokszor rengeteget várnak a leletekre…
– Kis minták esetén hamar lesz eredmény. Nagyobbak esetén a feldolgozás értelemszerűen tovább tart. Ha kiegészítő (pl. immunhisztokémiai, genetikai) vizsgálatokat is végzünk, akkor ez is hozzáad az időhöz. Emellett pedig azt is meg kell említenem, hogy kevesen vagyunk. Kevesen választják a patológiát, külföldön is mindenhol hiányszakma.
– Három kisgyerek édesanyja vagy. Ők tisztában vannak a szakmáddal?
– Természetesen, nem titkolunk előlük semmit (nevet). A lányaim és a fiam pontosan tudják, mit dolgozok, nálunk ez napi téma, nyilván a gyerekek korához mérten. Van otthon mikroszkópom, amibe szívesen belekukkantanak olykor, az atlaszaimat is előszeretettel lapozgatják. Nemrég vettünk egy aranyhörcsögöt, és a nagyobbik lányomnak az volt az első kérdése, hogy amikor majd megdöglik, felboncolom-e (nevet). Középső gyermekem pedig hat évesen azt állítja, patológus lesz. Így megy ez nálunk.
