Petz Gábor nélkül nehéz elképzelni egy kosárlabda-mérkőzést Pécsett, a sportkedvelők ugyanis 2007 óta szinte minden hétvégén találkozhatnak vele. A fiatalember az iskolarádióban kezdte pályafutását, majd egyedi orgánumának köszönhetően vált a „sportcsarnok hangjává”. Nagy vágya, hogy műsorközlőként újból pécsi bajnokcsapatot konferálhasson fel, de beszélt a legemlékezetesebb és a legfélelmetesebb meccséről is.
– Pécsett születtél?
– Igen, de utána nagyjából tíz-tizenegy évig Kunszentmiklóson éltünk. A gimnáziumot azonban már Pécsett végeztem, és azóta is itt élek. Érettségi után a PTE közgazdaságtudományi szakára jelentkeztem, ahol egy éve végeztem, bár a diplomámat még nem kaptam meg. A nyelvvizsga ugyanis még hiányzik hozzá.
– Hogy kezdted a műsorközlést?
– Az egész a gimnáziumban kezdődött, ahol két osztálytársammal mi működtettük az iskolarádiót. Nagyon szerettem azt a munkát, igaz, főleg zenéket kellett felkonferálnunk. Aztán egyszer megkérdezték, hogy tudok-e valakit a pécsi kosármeccsekre műsorközlőnek, mert megürült egy hely, és szeretnének új hangszínt hozni a csarnokba. Én pedig magamat ajánlottam. A főpróba 2007 tavaszán egy utánpótlás kosárlabdameccs volt, ahol jól vizsgáztam.
– Magadat ajánlottad a munkára. Mennyire volt ez pluszteher az első meccseken?
– Azért volt hozzá bátorságom, mert már gimnáziumban is jó visszajelzéseket kaptam, sokan dicsértek. De az első közvetítésem előtt természetesen nagyon izgultam. Most viszont már elárulhatom: meg kellett innom egy bátorító felest, hogy minden gördülékenyen menjen. Ugyanakkor az első meccsem annyiból szerencsés volt, hogy utánpótlás találkozó lévén, üres volt a csarnok. Utána persze sokkal jobban izgultam, amikor több ezer néző előtt kellett megszólalnom. Mindezt ráadásul hatalmas pécsi kosárrajongóként élhettem meg.
– Honnan a kötődés a sport iránt?
– Gyerekkoromban nagy MiZo Pécs drukker voltam, sokszor még idegenbe is elkísértem őket. Ezért külön öröm számomra, hogy később egy rangadójukat is közvetíthettem. A lányok a nagy rivális Sopron ellen játszottak, így a csarnokban természetesen telt ház volt, ráadásul a találkozót a tévé is adta. De a mai napig igaz rám az, hogy felfokozottabb lelkiállapotban kommentálom a mérkőzést, amikor egy fontos meccset játszik valamelyik pécsi csapat, és több ezren szurkolnak a sportcsarnokban.
– Miként készültél az első közvetítéseidre?
– A férficsapat keretével akkor még nem teljesen voltam tisztában, ezért az elején jó pár nevet kellett memorizálnom. Az első hónapokban állandóan bogarásznom kellett az ellenfél összeállításait. Most azonban már elég jól ismerem a hazai mezőnyt, de ha egy-egy új légiós érkezik valamelyik vendégcsapattal, akkor az ellenfél technikai vezetőjétől vagy edzőjétől mindig informálódok róla.
– Van példaképed vagy olyan műsorközlő, akitől ellestél valamit?
– Számomra az MKB Veszprém speakere volt meghatározó. Nem ismerem őt személyesen, de tőle próbáltam ellesni pár tippet. Iszonyú jó hangulatot csinál, bár állandó telt házzal nem olyan nehéz. Kezdetben azonban volt mellettem egy-egy leányzó, akik sokat segítettek. Akkoriban rengeteget beszélgettünk a közvetítésről és arról, hogy milyen szituációt miként kellene megoldani.
– Jóban vagy a játékosokkal, edzőkkel?
– Persze, jóban vagyok mindenkivel, hiszen mindkét csapat tagjai nagyon közvetlenek. Például amikor összefutunk az utcán, általában beszélünk egy-két szót. Ez persze főként sötétedés után szokott előfordulni, de szigorúan csak a szezon után, hiszen mind tudjuk, hogy a sportemberek idény közben nem bulizhatnak. De néha előfordul olyan is, hogy szurkolók szólítanak meg. Néhány hete például az egyik pécsi szórakozóhelyen két lány kiáltott oda nekem egy „Hajrá, PVSK”-t. Mivel közvetlen ember vagyok, ezek kifejezetten jólesnek. Azt szűröm le belőle, hogy elfogadnak a nézők.
– Mi volt a legemlékezetesebb közvetítésed?
– A női bajnokságban egyértelmű, hogy a Sopron elleni legelső rangadóm. A férfiaknál pedig a két hazai bajnoki döntő meccset élveztem a legjobban, abban az évben, amikor a PVSK megnyerte a kupát és a bajnoki ezüstöt is. Természetesen telt ház volt, 4 ezer ember őrjöngött a csarnokban. De ugyanebben a szezonban volt egy emlékezetes, Dombóvár elleni kupameccs is, amikor 40-50 ponttal verték meg ellenfelüket a pécsiek.
- Örül neki, hogy elfogadják a szurkolók
– Aki dolgozik, az hibázik is. Volt emlékezetes bakid?
– Nagyon figyelek arra, hogy még véletlenül se rontsak. Nyilván előfordul néha egy-egy kosárnál, vagy faultnál, hogy rossz nevet mondok, de azért ez igen ritka. Viszont sokszor áll ellőttem a bíró, vagy valamelyik edző, aki eltakarja az eseményeket. Ilyenkor inkább megkérdezek valakit, hogy mi történt, mert nem szeretnék hibázni. Amíg pedig kérdezősködök, csak arra kell figyelni, hogy a mikrofont elég messze tartsam magamtól.
– Volt már ebből probléma?
– Néha azért engem is magával tud ragadni a hév. Főleg azok a vitatható bírói ítéletek húznak fel, amik minket sújtanak. Ilyenkor azért néha kicsúszik a számon néhány, nem mikrofonba illő kifejezés is, de szerencsére még egyiket sem lehetett hallani.
– Mitől tartasz egy mérkőzésen?
– Az egyik Panthers meccsen, néhány érdekes játékvezetői ítélet után – az akkori edző – Stojan Ivkovic mérgében megfogott mellettünk egy széket, és elkezdte a fejünk felett lóbálni. Gyorsan el is küldték őt a bírók, de azért elég félelmetes volt. Kifelé menet aztán még felkapott egy kordont, és azzal is hadonászott egy kicsit. Stojan egy-egy megmozdulása igencsak félelmetes volt. De az is kuriózum volt számomra, amikor Zeljko Dokic, a PEAC-Pécs edzője az idei szezonban egyszer lehívta a pályáról az egész csapatát. Ilyennel nem mindennap találkozik az ember.
– Meddig szeretnéd folytatni a műsorközlést?
– Ezen még nem gondolkoztam. Egyelőre élvezem, ráadásul azt mindenképp szeretném még megélni, hogy újra bajnok kosárlabdacsapata legyen a városnak. De sajnos ehhez még nagyon sok minden hiányzik.
