Szélsebesen bejárta a közösségi médiát annak a pécsi hajléktalannak a története, aki a távolsági buszpályaudvarral szemben, egy kisbolt melletti buszmegállónál olvas és rejtvényt fejt, sok ismerőse van a környező iskolások és pécsiek között. Mi is beszélgettünk vele, hogy megismerjük, meghallgassuk történetét.
Többen is írtak a Facebookon arról a szegény sorsú, de roppant barátságos és kulturált férfiről, aki törzshelyén mindenkivel elbeszélget, kedvelik a környező iskolába járó fiatalok is.
Varga István 1950 szeptemberében született. Szegedi származású, ott nőtt fel. Ötéves házasságából egy lánya született, majd új élettársa révén került Pécsre.
Egy derékba tört élet
– Élettársam egyik napról a másikra hagyott el engem egy árva szó nélkül, az édesanyjához költözött Bátaszékre, míg én itt maradtam teljesen egyedül. Egy albérletben éltünk, amit persze nem tudtam egyedül fenntartani.
– A lakatos-hegesztő szakmámmal nem tudtam elhelyezkedni, a pécsi pályaudvaron takarítottam hat éven keresztül. Azután egyik ismerősöm révén egy tehetős vállalkozónál vállaltam munkát Balatonkeresztúron. Hat évig dolgoztam ott, jó körülmények között, árkot ástunk, kábelt fektettünk. Aztán fény derült több csalásra ott, rájöttem, hogy rosszul intézték a papírjaimat, nem fizettem adót – azóta is ennek a terhét nyögöm.
Körülbelül tíz éve érkeztem vissza Pécsre, két és fél napos út volt gyalog haza februárban, térdig érő hóban. Ugyanott voltam, ahonnan elindultam, néha pár alkalmi munkát tudtam még vállalni, ismerősöknél tengődni, de semmi több. Öt-hat éve kerültem teljesen az utcára.
Tíz éve fizetem a tartozást a NAV-nak, az öregségi nyugdíjam felét tiltják le – már csak októberig szerencsére. Most összesen harmincezer forintot kapok kézhez, ősztől már hatvanezer lesz. A pénzt az egyik ismerősöm révén kapom meg.
Olvasás és rejtvényfejtés
Nem tudom, miért ragadtam itt, ezen a padon – egyszer leültem olvasni és itt maradtam. Általában itt vagyok egész nap, ha jó idő van, nem szeretek bóklászni, csatangolni, másokkal karöltve járni az utcákat. Afféle magányos farkas vagyok, de nem bánom. Olvasok és rejtvényt fejtek, ez a kettő a gyengém.
Szerencsésnek érzem magam, hogy nem mellém és rám köpnek, hanem ideülnek beszélgetni pár percet, pár jó szóra.
A rejtvények szeretetét még édesapám ültette belém – ő grafitceruzával megfejtette, aztán kiradírozta, majd jöttem én a golyóstollal! Az olvasást pedig egészen kicsi koromtól kezdve kedvelem: már iskolában is a humán tárgyakat szerettem inkább, a nyelvtant, az irodalmat. Mindig tartok több könyvet a hátizsákomban. Szeretem a világirodalmat, a krimiket, Rejtő Jenőt, a kedvenc szerzőm talán Walter Scott.
Sokan ismernek már a közelben, ők mindig hoznak nekem könyveket, úgyhogy el vagyok látva! A fiatalok közül a közeli iskolából szintén akadnak, akik megajándékoznak pár regénnyel, még egészen fiatal tinilányok is! Amit elolvastam, azt én is adom tovább a hasonló sorsú ismerőseimnek.
Egyre inkább zavarban vagyok attól a nagy szeretettől és figyelmességtől, ami most egyik pillanatról a másikra körülvett.
Az estéket, éjszakákat a Dugonics utcai szállóban töltöm, étkezni pedig leginkább a Névtelen utcai népkonyhában szoktam. Nem csatlakozom a nagy bandákhoz, nem szeretnék alkoholizálni, fetrengeni a padokon, részegen tántorogni. Persze néha egy pár pohár belefér, de tudom és nagyon figyelek arra, hol van a határ. Eddig szerencsére egy konfliktusom se volt a rendőrökkel, ők ha idejönnek, megkérdezik, hogy szolgál az egészségem, minden rendben van-e.
A sportos múlt
Büszke vagyok arra, hogy ifjúkoromban – huszonhárom évesen – tizenegy meccset játszhattam az MTK felnőtt csapatában a labdarúgó első osztályban! Egy porckorong-sérülésnek köszönhetően aztán vége lett a kis „karriernek” – mintha egy másik életben lett volna…
