Elsős osztályt visz jelenleg a Jókai Mór Általános Iskolában Varga Péterné, az év osztályfőnöke. A diákok szavazatai alapján idén legjobbnak ítélt pécsi tanárt arról kérdeztük, mit szól az oktatási reformokhoz, mi ad neki motivációt, s milyenek „ezek a mai fiatalok”?
– Tudott róla, hogy „merénylet” készül a pécsi tanárok körében?
– Semmit sem tudtam a kiírásról, és választás végeredményét is csak hétfőn tudtam meg, amikor felhívtak a városházáról és bejelentették: én lettem az év osztályfőnöke Pécsen. Levegőt alig kaptam a meglepetéstől, hiszen azt sem tudtam, miről van szó. Persze, nyilván nagyon örülök neki.
– Kiknek köszönheti a sok szavazatot?
– Jelenleg elsős osztályom van, de szinte biztos vagyok benne, hogy a tavalyi negyedikesek követték el ellenem ezt a „merényletet”. Velük ugyanis szoros, nagyszerű kapcsolatom volt.
– Sőt, talán a korábbiak is „besegítettek”. Mióta dolgozik a szakmában?
– Már tizennyolc éve vagyok pedagógus, ebből tizenkettő esztendőt a Jókaiban töltöttem el.
– Családi hagyomány a pedagógia vagy saját életcél?
– A ma is élő, s most itt a Kodály Központban velem ünneplő szüleim mindketten tanárok voltak, így a családi tradíciót követtem. Ezzel együtt, ha ez nem így lett volna, minden bizonnyal magamtól is ezt a szakmát választottam volna. Mindig is szerettem a gyerekeket, a velük való foglalatosságot.
– Mi gondol, miért szeretik Önt a gyerekek?
– Amit nagyon fontosnak tartok, hogy a diákokat mindig önmagukhoz mérem. Nem tartom jónak azt, ha egy mércéhez viszonyítunk minden gyereket, hiszen minden diák egyéniség, mindben van pozitív tulajdonság, készség, képesség. A kihívás ezeket megtalálni és fejleszteni. Ezen túlmenően rengeteg olyan közösségépítő programot szervezek, amely összekovácsolja az osztályt, legyen szó hétvégi kirándulásról, múzeumlátogatásról. Ezzel hozzájuk és a szülőkhöz is közelebb tudok kerülni.
– Éppen zajlik az oktatási rendszer átalakítása. Mi látszik ebből belülről?
– Eddig nem sok minden, de később ez változhat; nem tudom. Egyvalamit szerintem leszögezhetünk, s talán ezzel nem is leszek egyedül, s nem is meglepetés, amit mondok: úgy érzem, szomorú, hogy ma ebben az országban a pedagógusok egyelőre sem kellő anyagi, sem kellő erkölcsi megbecsülésben nem részesülnek. Bízzunk benne, hogy ezen változtatni fognak a jövőben!
– Mi ad motivációt így tizennyolc év után Önnek?
– A folyamatos pozitív visszajelzés gyerekektől, szülőktől talán a legfontosabb e téren. Mindez hatalmas erőt, ösztönzést adott, ad nekem.
– Több generációt is végigkísért. Milyenek a mai fiatalok?
– Egészen mások, mint tíz éve. Ők már egy digitális világban nőnek fel. Néha azt érzem, nekünk is hat színben kellene vibrálnunk, hogy lekössük őket. Annyi inger, információ éri őket nap mint nap, hogy igazi kihívás a velük való munka.
– Többet tudnak a világról, mint a korábbi generációk képviselői?
– Lehet, hogy elméletben sokkal többet tudnak a világról, de gyakorlatuk a nullához tendál. Többen úgy jönnek iskolába, hogy nem tudnak rajzolni, hogy addigi életükben alig fogtak ceruzát a kezükbe. Képletesen értve: bennünket még kitettek az utcára, a gyerekek elvoltak egyedül, vagy egymással játszottak. A maiak az interneten élik közösségi életüket, s már az elsősökre is igaz, hogy nehéz lekötni őket.
– Azért még van vonzereje a hagyományos dolgoknak is. Ha jól tudom, a nyári szünete is a gyerekekről szól majd…
– Nyolc esztendeje önkéntesként dolgozom az állatkertnél és az állatmenhelynél, így végig szoktam táborozni a nyaramat; hat turnust mindenképpen végigviszek idén is a gyerekekkel. Szerencsére sokan jönnek az iskolából, s újakkal is találkozom; úgy tűnik, még vonzó számukra ez az időtöltés is a számítógépek mellett.
