Szeptember elsején, a Város Napján adták át a Városháza Emlékérem kitüntetést Lipics Zsolt Szendrő-díjas pécsi színművész részére változatos és sokféle színpadi műfajban nyújtott emlékezetes alakításai, valamint kimagaslóan gazdag és tartalmas színművészeti munkájának elismeréseként. Az ismert színésszel a díj kapcsán beszélgettünk a Pécsi Nemzeti Színházban a színészmesterség örömeiről és kihívásairól, Pécsről, a népszerűségről, és magánéletéről.
– A napokban kapta meg a Városháza Emlékérem kitüntetést. Mit jelent önnek ez a díj, illetve az a számos más elismerés, melyet munkássága során eddig elnyert?
– Rendkívüli megtiszteltetés számomra minden díj. Mindig maximális energiával és tudással végzem a munkám, de időről időre meg szoktam állni és el szoktam gondolkodni azon, hogy mit értem el eddig a pályám során. Tényleg megtisztelő az, hogy mások is ezt teszik, és úgy gondolják, hogy érdemes vagyok az elismerésükre.
– Nagyon régóta Pécsett dolgozik. Mit szeret ebben a városban, mi köti ide?
– Pécsett születtem, pécsi vagyok, ide jártam középiskolába a Leőwey Klára Gimnáziumba, ahova most a lányom, Franciska is jár. Imádom ezt a várost, fantasztikus helynek tartom, ahol minden megvan, amire egy embernek szüksége lehet. Mindig úgy gondoltam, hogy ha a pályám során akárhova sodródok is, akkor is vissza fogok térni Pécsre, és itt fogom leélni az életem. Soha nem vonzott például Budapest, a fővárosi élet, noha természetesen ott több a lehetőség egy színész számára.
– Sokan szeretik a városban. Van sejtése arról, hogy mi lehet az oka a népszerűségének?
– Ezt sokan mondják, valóban. Sokszor találkozom emberekkel, akik mosolyogva köszönnek nekem, gratulálnak, vagy megdicsérik egy-egy alakításom. Ez rendkívül megható, óriási megtiszteltetésnek tartom. Egy színész népszerűsége szerintem egyrészt attól függ, hogy mennyit látják a színházba járók a színpadon. Ha sokat szerepel, többen fogják megismerni az utcán is. Másrészt fontos az is, hogy sokat játszott darabokban szerepeljen, de persze az is számít, hogy milyen szerepekben látják az adott színészt a nézők. A népszerűség szerintem egyébként minden színész álma, nekünk ez egyfajta fizetéskiegészítés.
– Mi az, amit a legjobban szeret a munkájában?
– A színházban este 7 órától 10 óráig arra vagyunk hivatottak, hogy szórakoztassuk, elgondolkodtassuk az embereket, és nekem az az időszak a kedvencem, amikor a színpadon állok. A mindezt körülvevő teendőket és munkát viszont nem bírom már annyira, mint fiatalabb koromban. Nagyon fárasztóak és megterhelőek a próbaidőszakok, amikor még nincs teljesen kialakulva egy-egy darab.
– Hogyan tudja összeegyeztetni a magánéletével, a családi életével ezt az esti életmódot megkövetelő munkát?
– Pár évvel ezelőtt egy nagy és felelősségteljes döntést hoztam, miszerint kevesebbet szeretnék dolgozni színészként, és szeretnék több időt tölteni a családommal. Azért volt erre szükség, mert mi színészek pont akkor dolgozunk, amikor mások pihennek vagy szórakoznak. Ezért hosszú évtizedekig nem lehettem esténként együtt a családommal. Ez eléggé elszomorított, ezért kellett meghoznom ezt a döntést. Azonban így, hogy kevesebb színházi produkcióban veszek részt és többet vagyok a szeretteimmel, tökéletes az életem.
– Mi az, amire az évek során megtanította a munkája?
– Én nem voltam katona – hála istennek –, engem a színészet, a színházi munka tanított meg a fegyelemre és a pontosságra. A színházból ugyanis nem lehet késni. Ha megbeszélünk például egy találkozót az ismerőseimmel, és késnek néhány percet, viccből mindig azt mondom nekik, hogy képzeljék el, ha én csinálnám ezt, akkor mindig valakinek ki kellene mennie a színpadra, és be kellene mondani, hogy „elnézést kérünk mindenkitől, de Lipics Zsolt művész úr még nincs itt, késik egy-két percet”. Van egy érdekes kettősség is ebben a munkában, hiszen míg a felkészülési időszak egy lelkiekben erős, kemény, kitartó embert kíván, addig a színpadon sokkal érzékenyebbnek kell lennünk.
– Hogyan készül fel a szerepeire? Van bevált módszere?
– Ami a szövegtanulást illeti, erre a kérdésre mindig azt szoktam mondani, hogy „egyre nehezebben”, de ez valóban így is van. Az otthoni magolás elengedhetetlen, de szerencsére a színházban nagyon jó súgók dolgoznak, akiknek a segítségével könnyebben megy a tanulás. A próbaszituációkban pedig szintén könnyebben megy a dolog, mert apránként egyre jobban és gyorsabban tudjuk bizonyos cselekvésekhez, mozdulatokhoz kötni azt, hogy mit is kell mondanunk és csinálnunk.
– Van olyan tanácsa, amit megosztana kezdő színészekkel?
– Rengeteg kitartás és elhivatottság kell ehhez a munkához, de a színészet egy hullámzó, kiszolgáltatott pálya, ezért fontos, hogy legyen más is a tarsolyukban. Aki ezt a pályát választja, az mellette beszéljen jól angolul és legyen egy szakmája, amit ínségesebb időkben kamatoztatni is tud. Így, ha megunja a színészkedést, vagy elfárad, mással is tud majd foglalkozni.
– Gondolkodott már azon, hogy mit fog csinálni, ha már nem a színpadon áll?
– Vannak terveim, elképzeléseim, de az, hogy önszántamból, teljesen felhagyjak a színészkedéssel, nem fog bekövetkezni.
