Ott fenn nincs fájdalom, nincs szenvedés, hanem csak a tiszta fénylő igazság szemléletének boldogsága – írják 1941-ben a pécsi zsidó temető kapcsán, amiről nagyon sok pécsi talán nem is tud. Azt pedig, hogy merre található, még kevesebben tudnák megmondani.
Sosem volt könnyű sora a pécsi izraelitáknak: nehezen vetették meg a lábukat, nehezen kaptak saját sírkertet. Pécsen bár a 30-as években a zsidótörvényeket még nem tartatták be olyan szigorúan, a második világháborúban azonban több ezer pécsi zsidót deportáltak a biztos halálba küldve őket, közülük pár százan tértek csak haza.
A krónikás Weisz
A pécsi izraelita temetőről található információk túlnyomó részét Weisz Gábornak (1857-1943) köszönhetjük. A pécsi rabbi, tanító, hitszónok még a vészkorszak előtt, 1941-ben írta a „Látogatás a pécsi zsidó sírkertben” című rövid munkáját. Mindössze tizenhét oldalas a mű, de annál részletgazdagabb, amelyben a temető története mellett felsorolja azokat az ott nyugvó zsidó nagyságokat, akik jelentős szerepet játszottak a mindenkori pécsi hitközség életében.
Nem volt könnyű a kezdet
A zsidók nagyon nehezen tudtak csak letelepedni a hagyományosan erős helyi katolikus egyházmegye székhelyén, Pécsett – az első engedélyeket csak a 19. század első felében adta ki a város.
Kevesen voltak: csak pár család alkotta a helyi közösséget, így saját temetőjük sem volt. A halottaikat vagy Baksára, vagy Bonyhádra kellett szállítani. 1824-ben érkezett Pécsre és alapította meg a Chevra Kadisát (Szent Egyletet) Stern Jakab, a közösség vezetőiből álló testület pedig rögtön kérvényezett egy hold földet a városvezetéstől, saját temető kialakításához. 1827-ben erőfeszítéseik célt értek és az akkori városközponttól két kilométerre, délnyugati irányban kaptak egy legelőből lehasított telket. A pécsi zsidók először palánkkal vették körül, hogy a környéken legelésző állatoktól elkerítsék, majd 1837-ben kőfallal.
1840-ben már harmincnyolc pécsi zsidó családról tudunk. A század közepe tájékán tovább gyarapodtak az izraeliták, a vidéken, falvakban élők beköltöztek a városba. A temető területe háromholdasra gyarapodott.
[su_box title=”Egy kis statisztika” style=”soft” box_color=”#b8b474″]1857-ben 585 fő vallotta magát zsidónak, 1869-ben 1623, 1890-ben több mint háromezer fő. Az első világháború után érte el a csúcsot az izraeliták száma: 1920-ban mintegy 4300 fő élt Pécsett.[/su_box]
1880-ban tovább épült a sírkert: elkészült a halottasház és a szertartásterem is, 1890-re pedig a kibővült területet sikerült ismét fallal körbekeríteni.
A halottasház
A halottasház és szertartásterem 1927-ben nyerte el a ma is látható külalakját. A keleti fronton héber és latin betűkkel is ki van írva: „Minden a porból lett és minden visszatér a porhoz”. A nyugati fronton csak héber nyelven szól a 116. zsoltár egyik sora: „Térj vissza, lelkem, a nyugalmadhoz, mert az Örökkévaló jót tett veled”.
A ravatalozó melletti kis helyiségekben tárolták a második világháború végén az elhurcolt pécsi zsidók vagyontárgyait, ingóságait: ruhákat, bútorokat, személyes apróságokat. Akik visszatértek a haláltáborokból, itt megtalálhatták holmijaikat.
A hírhedt szappanok
A Pécsi Zsidóságról szóló, Hábel János által szerkesztett blogon olvasható, hogy Auschwitzből, a koncentrációs táborokból visszatérve pécsi zsidók a hozzátartozóik hamvait, illetve „RIF” felirattal ellátott szappanokat is hazahoztak. Sokáig azt hitték, ez a Reines Jüdisches Fett: Tiszta Zsidó Zsír rövidítése, a valóságban azonban: REICHSTELLE FÜR INDUSTRIELLE FETTVERSORGUNG – „Ipari Zsír Ellátó Birodalmi Hivatal”. Ez a tévesen elterjedt jelentés járult hozzá ahhoz a rémsztorihoz, hogy a megöltek hamvaiból szappant főztek. Holott ez a hivatal a háborúban szigorúan kiadagolt szappanok elosztásával foglalkozott – bár a nácik folytattak végtelenül kegyeletsértő kutatásokat a hamvak hasznosításával kapcsolatban.
Mindenesetre a pécsi zsidó temetőben állítottak egy szimbolikus síremléket a „RIF”-szappanoknak.
A „Látogatás a pécsi zsidó sírkertben” című könyvecske bár 1941-ben íródott, de a hangján már érezhető a kor uralkodó, ellenséges szelleme, amiben élniük kellett:
[su_quote]„A sírlátogatást befejeztük. Az élők mélységes kegyelettel búcsúznak az örökpihenőktől. Oh hányan irigylik azokat, akik már édesen nyugszanak, és nem éreznek semmit a ma tobzódó emberi gyűlölködésből, mely megcsúfolja az Isten képmására teremtett embert, az isteni lelket, melyet égi kéz oltott beléje. Járjátok a temetőt, ápoljátok az Ősök iránti kegyeletet! Az elmúlás gondolata megnyugvást ad, meggyógyítja a vérző sebeket. Ott fenn nincs fájdalom, nincs szenvedés, hanem csak a tiszta fénylő igazság szemléletének boldogsága.”[/su_quote]
Forrás: Paksy Zoltán: A pécsi zsidóság társadalom-története, Weisz Gábor: Látogatás a pécsi zsidó sírkertben, Pécsi Zsidóság blog
