Fia addig biztatta, amíg be nem adta a derekát: jelentkezett a PTE pszichológia szakára. De a ’78-ban íródott érettségijével nem is reménykedett abban, hogy felveszik. Ennek már lassan négy éve, Keszericené Rab Jolán 54 évesen már a mester szakot végzi, és boldog. Nála talán csak gyermekei örülnek jobban, hiszen egyetemistaként most már az édesanyjuk is tudja, hogy a vizsgákon bizony meg lehet bukni.
– Nem hétköznapi dolog ennyi idősen egyetemi hallgatónak lenni. Miért döntött úgy, hogy belevág, és jelentkezik a pszichológia szakra?
– Ez a gondolat egy igen hosszú folyamat során érett meg bennem. Három gyerekem van, és a középső lányom Down-szindrómás. A születését követően természetesen kétségbeestünk, de szerencsére hamar rájöttünk, hogy teljes és boldog életet élhetünk az ő betegségével együtt is. Később tagja lettem a Down Alapítványnak, ahol több sorstársammal közösen létrehoztunk egy úgynevezett Down dada szolgálatot. Ebben a civil szervezetben olyan szülőknek segítünk, akiknek ez az élmény még friss, és azt hiszik, hogy egy értelmi sérült gyermekkel vége van a világnak. 2008-ban azonban, az egyik tréningünk után úgy éreztem, hogy kevés vagyok a feladathoz…
– De hiszen akkor már több mint tíz éve foglalkozott ezzel, mi változott?
– Ebben az évben egy nagyon vegyes csoport érkezett a találkozónkra. A csapatban volt többek között két diplomás szülőpár, majdnem írástudatlan roma anyuka, kerekes székes apuka nehéz problémákkal, és úgy éreztem, inkompetens vagyok, hiszen nincs szakirányú végzettségem. Hiába a saját élettapasztalatom, ha csak egy egészségügyi érettségi van a kezemben. Professzionális tudás nélkül nem tudtam mire támaszkodni. Amikor hazaértem, megfogadtam, hogy többet nem tartok tréninget, de a fiam és a férjem nem hagyták annyiban a dolgot. Addig-addig biztattak, amíg jelentkeztem a PTE pszichológia szakára.
– Ráadásul nappali tagozatra jelentkezett. Miért választotta ezt a lehetőséget? Járhatott volna levelezőre is.
– Igen, de nem hiszek a távoktatásban. Én nem diplomát, hanem tudást akarok szerezni, azért, hogy később segíthessek. Azt gondolom, ahhoz, hogy igazán magamba szívjam ezt a tudományt, mindennap bent kell ülnöm a padban és végig kell hallgatnom az órákat. Meg persze az is ott motoszkált bennem, hogy most végre egyetemista lehetek, és ha lehetséges, akkor szeretnék igazán az lenni. Minden előnyével és hátrányával együtt. Természetesen mindezt nem tehetném meg, ha nem lenne szabad kapacitásom. A férjem, és a saját működő vállalkozásom biztosítja a hátteret a tanulmányaimhoz.
– Nem volt ijesztő 50 évesen beülni egy csapat 18 éves közé?
– Nem mondanám, hogy könnyű volt. Az első alkalommal egy több mint 100 fős nagy előadóba kellett bemerészkednem. Amikor beléptem a diákokkal teli terembe, egyszeriben megfagyott a levegő odabent. Valószínűleg azt hihették, hogy én vagyok a tanár. Aztán leültem az első padba, egy kerekes székes lány mellé. Az ő jelenléte sokat segített nekem. Első pillanattól szövetségesek lettünk.
– Azért a többiek is befogadták?
– Igen, volt még néhány lány és fiú, akik egyből, minden kérdezősködés nélkül elfogadtak. Aztán a három év alatt, szépen lassan mindenki megbarátkozott a helyzettel. Persze biztosan van néhány csoporttársam, aki nem egészen érti, mit keresek közöttük, de bántani soha, senki nem bántott.
– Úgy tudom, nemcsak az iskolapadban találkozik a többiekkel.
– Gondolom, a szakestekre céloz. Hát igen, lehet, hogy ez némelyek számára furcsa lehet, de én próbálom kivenni a részem az egyetemi életből. Az első bulin, az úgynevezett Pszicho Mikuláson beöltöztem krampusznak, és együtt szórakoztam a fiatalokkal, de azóta is minden szakestre elmegyek. Egyfelől nagyon jó móka, másfelől így tudom a legjobban kommunikálni, hogy én is közéjük tartozom.
– A gyerekei mit szólnak hozzá, hogy az édesanyjuk egyetemre jár?
– Azt hiszem, büszkék rám, és sokat nevetnek rajtam, mert én azért többet tanulok, mit ők. Hozzáteszem, ennyi idősen már többet is kell a könyvek felett ülnie az embernek. Az igazi előnyét azonban én élvezem ennek a helyzetnek. Olyan jó dolog, hogy ülünk az asztal körül, és értem minden szavukat. Tudom, mi az az ETR és a Coospace, hogy a creditet miért adják, és ha hazajönnek lógó orral, hogy nem sikerült az egyik vizsga, akkor nem csinálok botrányt, hanem csak hallgatok bölcsen.
– Biztosan vannak, akik legyintenek, hogy jaj, ötven fölött már mit akar a diplomájával, minek akar tanulni? Mit válaszolna azoknak, akik így vélekednek?
– Tanácsokat nem szívesen osztogatok, ezért senkinek nem mondom, hogy álljon neki egy új szakma tanulásának. De azt tudom, hogy én jó irányba indultam, és nem bántam meg a döntésemet. Ötvenéves kor körül szerintem eljön az a pillanat, amikor tudatosan tágítanunk kell a látókörünket, ki kell nyitnunk minden ajtót és ablakot, hogy beáramoljon az információ. Hiszen ha az ember vigyáz magára, akkor 20-30 éve még visszavan az életéből, és micsoda pazarlás lenne, ha korunkra hivatkozva ezt az időszakot passzívan, a szellemi fejlődésről lemondva töltenénk el.
