Ez a nagy magyar valóság. Ahogy a kétkezi ember, az értelmiségi, a vállalkozó, a vidéki gazda, a fiatal és az idősebb érzi, éli, látja, s láttatja azt. Groteszk, mulatságos, fájdalmas, tipikusan kelet-közép-európai, s magyar. Időnként pálinkaszagú.
A Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában január 20-án este hétkor színre kerülő, A jó pálinka itassa magát című produkció láttán eldönthetjük: az elmúlt tíz esztendőben mi változtunk-e többet vagy a körülöttünk lévő világ. Koleszár Bazil Péter író-rendezőt e sajátságos műfajú előadás nem mindennapi születési körülményeiről is faggattuk.
Városi folklór – irónia hét képben. Ez áll A jó pálinka itassa magát című előadás színlapján, műfaji meghatározásként. Sejthetjük tehát: szokatlan produkcióról van szó.
– Jó tíz évvel ezelőtt szakmai vita kerekedett abból, hogy színdarabként érdekelheti-e a nézőt az, ami a mindennapokban körülveszi? Gondoltam, utánajárok – meséli Koleszár Bazil Péter. – Amerre az utam vitt, rejtett diktafonos felvételeket készítettem: beszélgettem számomra ismeretlen nézőkkel színházi bemutatók után, vonatra várókkal a pályaudvaron, albérletben lakó fiatalokkal, kávéházba betérőkkel, s az igazságot kocsmában keresőkkel, vidéki gazdával és tudóssal, művésszel és egyetemistával, szóval sok-sok különböző korú, életvitelű és karakterű emberrel. Aztán háromnegyed év is eltelt, mire visszahallgattam a hangfelvételeket, s elkezdtem kiválogatni azokat, amelyekről úgy gondoltam, helyük lehet az előadásban. Még a próbák során is változott az anyag, egyes jelenetek kiestek, mások bekerültek. Aztán amikor elkezdődtek az összpróbák, akkor kapcsolódott a munkába Sultz Sándor drámaíró, dramaturg, hogy egységes fonalra fűzze föl a hét különböző jelenetet. Így született meg Csaba figurája, aki összeköti a más-más helyszínen és szereplőkkel játszódó szituációkat.
– Szóval, nem egy kupica pálinka hivatott erre?
– Nem, noha végigkíséri e valóságutazást. Mindenkinél előkerül, kortyint is belőle, de igazából… Hadd ne áruljam el. Annak megfogalmazását, hogy valójában miben áll a jelentősége, a közönségre bíznám.
– Egy-egy színész több figurát is életre kelt benne.
– Óriási kihívás ez számukra, ugyanis ebben az előadásban tényleg csak magukra számíthatnak. Itt nincs lenyűgöző látványvilág, káprázatos mozgás és elvarázsoló zene. Itt őszinte emberábrázolás van és hiteles színészi jelenlét. Ha a közönségünkben lesz némi önirónia, akkor mindezt nevetve tudják majd nézni. Nem áll szándékunkban vicceskedni, de nem is áll távol tőlünk a humor. Tükröt tartunk majd eléjük, hisz végül is ez a művészet legfőbb feladata. Minket nem a lét értelmetlensége érdekel, hanem az, hogy milyen mulatságosak tudunk lenni a hétköznapokban, s amikor abszurd szituációkba keveredünk. Hisz a környezetünket akaratlanul is befolyásoljuk, alakítjuk.
– Ez a darab a tíz évvel ezelőtti mindennapokban gyökerezik. Nem változott azóta túl sokat a világ? Nem került veszélybe a hitelesség?
– Nem. Noha sok minden más lett, de mi, emberek kevéssé változunk. Szándékosan igyekeztem az akkori hangulatban és közegben tartani az előadást. Semmi, korra utaló direkt utalás nincsen benne, pedig a zenei és hangmontázsok korabeli rádióhírekből és riportokból is tartalmaznak részleteket, s a népi dallamok jól megférnek a diszkózene mellett.
– Beigazolódott, hogy érdekli a nézőt a színpadra vitt hétköznapi valóság?
– Igen. A Merlin Színházban volt a darab ősbemutatója, aztán a Kolibri pinceszínházában ment évekig, játszottuk Tatabányán, Egerben, majd Szombathelyen Jordán Tamás is fölvette a Weöres Sándor Színház repertoárjába. Nagy örömünkre a nyíregyházi Vidor Fesztiválon 2005-ben a legjobb előadás és a legjobb női epizódszereplő díját is elnyertük. Bacsó Péter volt a zsűri elnöke, s azt mondta, ez a produkció hozzájárulhat színházi életünk egyfajta generációváltásához, s érdemes megtartani az általa képviselt humoros vonulatot.
– Miért csak tizenhat éven felülieknek ajánlják?
– Mert néhány jelenetben nyersen fogalmazunk. Többek szerint a médiából ránk zúduló szóhasználathoz képest nem drasztikus a hangvétel, de azt gondolom, jobb, ha a szülő vagy a pedagógus dönti el, hogy a gyermekét, a diákjait elhozza-e az előadásra. Bízom benne, hogy a pécsi közönség szeretni fogja ezt az iróniába oltott kör- és kórképet, s mindenki talál benne olyan mozzanatot, amelyen kissé elmorfondíroz. Hisz egy csipetnyi lelki önvizsgálat sohasem árt.
