Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Ünneplő Közönség!
166 éve idézzük meg, mi magyarok a talán legszebb, legtisztább napot, a szabadság napját, 1848 március 15-ét. Előbb dicsőségesként, utána sokáig titokban, szomorúsággal a szívben, de 1927 óta – Klébelsberg Kúnónak köszönhetően – hivatalosan, piros betűs ünnepként, büszkén, szabad szívvel, méltósággal emlékezhetünk hőseinkre. E nap emléke elfoglalta szívünkben a helyet akkor is, amikor monarchisták, s akkor is, amikor kommunisták akarták elfeledtetni vagy megváltoztatni értelmét, jelentőségét. Ez sosem sikerülhetett nekik. És az sem véletlen, hogy közös rendszerváltoztatásunk egyik nagy, szimbolikus eseménye éppen 25 évvel ezelőtt, március 15-én zajlott le, amikor a budapesti Szabadság téren 100 ezernél is többen mondták hangosan Cserhalmi Györggyel az új 12 pontot.
A szabad Magyarország 12 pontját.
Tisztelt Ünneplő Közönség!
Március 15. a magyarok születésnapja minden esztendőben. Tudjuk, forradalmaink és szabadságharcaink olyan tiszták, olyan nemesek, olyan felemelőek, és olyan példaadóak voltak, hogy a világban magyarnak lenni annyit jelent, mint szabadnak lenni. És ha ez így van, tisztelt Hölgyeim és Uraim, akkor éppen március 15. a szabadság születésnapja is évről évre.
Mi, magyarok, tudjuk, mit jelent a szabadság. Tudjuk, mert annyiszor, s oly hosszan vették el tőlünk, hogy megtanultuk érezni nemcsak hiányát, de meglétét is. Megtanultuk, mert a magyar ember olyan, mint a sas. Nem tud sokáig rabságban élni. Nem tud, és nem is akar.
Tisztelt Honfitársaim!
Szoktuk mondani, „Nem engedünk a 48-ból!” És nem kell magyaráznunk egymásnak, mit is jelent ez? Nem kell magyarázni, mert ott van vérünkben, büszkén vállaljuk és hordozzuk talán már születésünkkel hőseink akaratát. Nem engedünk a 48-ból! Abból, hogy szabad, független és demokratikus országban akarunk élni. Abból, hogy egyenlőnek születtünk, hogy nem tehet különbséget közöttünk sem faj, sem nem, sem származás. Abból, hogy magunk dönthessük el, melyik Istennek áldozunk. Abból, hogy a föld, amelyen élünk, a miénk, s azt mindenkor megvédjük. Ha kell a törvény erejével, ha kell katonáinkkal. Abból, hogy barátságban és békességben akarunk élni nemzetiségeinkkel, szomszádainkkal. Abból, hogy minden magyar, éljen bárhol a világban, számíthat hazájára, Magyarországra. Abból, hogy kultúránk és tudományunk teljesítményét a világ megsüvegelje, s hogy e teljesítményt itthon is elismerjük.
Nem engedünk abból, hogy nekünk, magyaroknak, szent dolog a család. És abból sem engedünk, hogy magyarul, az anyanyelvünkön szólíthassuk édesanyánkat, beszélhessünk szerelmünkkel. Nem engedünk a nyelvünkből sem! De nem engedünk a békés gyarapodás, a méltósággal megélt élet lehetősőgéről sem.
Tisztelt Ünneplők!
1848. márciusának lelkes forradalmát követte a harc, a háború. Szerencsés nemzedék a miénk. A 25 évvel ezelőtti rendszerváltoztatás felemelő eseményeit nem kellett harc kövesse, bár helytartóink bizony gyakran remegni méltóztattak akkor is, miként 166 évvel ezelőtt. A sors vagy a Jóisten megadta nekünk, hogy elveinkért, szabadságunkért most ne hulljon magyar vér, hogy testvér a testvérrel ne háborúzzon, hanem gyors lépéseket tehessünk egy jobb, egy új világ felé, amelyben megvalósulhatnak egykori hőseink céljai. A polgári gyarapodás, az egyenlőség, a szabadság, a függetlenség. Szerencsések vagyunk, hogy gyermekeinknek példát adhattunk – hol jót, hol rosszat –, hogy rombolás helyett építésbe foghattunk, hogy nem kellett engednünk 48 egyetlen szép céljából sem.
A magyar ember olyan, mint a nád. Meghajlik szélnek, de viharnak sem törik. Így voltunk ezzel mi, pécsiek is az elmúlt 166 esztendőben, és én hiszem, hogy az itt élt négy nemzedék minden egyes tagja ma részesként tekinthet arra a sikerre, amit városunk elért. Gondoljuk csak meg!
Ezer éves emlékeink mellett az elmúlt másfél évszázad mennyi mindent adott városunknak? Mennyi mindent hoztak létre az itt élő emberek olyan korokban is, amelyekben két világégést és egy embert gyilkoló, pusztító diktatúrát kellett túlélniük. Hajoltak ha kellett, de nem törtek. Ezért lett módunk nekünk, mai pécsieknek, továbbvinni az értéket, megépíteni, ami hiányzott, eltakarítani, begyógyítani a város testén éktelenkedő sebeket és szégyenfoltokat. Mert az elődök, az ősök nem engedtek abból, amit márciusi hőseink rájuk hagyományoztak, amit örökségként akkor is őriztek, amikor az nem volt kívánatos, amikor egyszerűen nem engedtek a 48-ból. Petőfi, Kossuth, Vasvári, Jókai, Széchenyi, Batthyányi, Deák öröksége ott van minden magyar család, minden pécsi férfi és nő, idős és gyermek örökségében. A szabad magyar emberek örökségeként.
Ezért mondhatjuk ma is, és az idők végezetéig, mi, magyarok: „Nem engedünk a 48-ból!”
Boldog születésnapot, Magyarország!