A török hódoltság után a pécsiekre az 1600-as évek végén és az 1700-as évek elején is rájárt a rúd. A kor egyik legkegyetlenebb, legpusztítóbb ragálya ugyanis ekkoriban tört be az országba, és bizony Pécset többször is megtépázta. Ez a kór a pestis volt.
Mi a pestis?
A Baranya Megyei Levéltárban fellelhető 1981-es keltezésű Tanulmányok és Forrásközlemények Baranya és Pécs Történetéből a 14-20. században névre hallgató kötet Nagy Lajos által írt „Az 1710. és 1713. évi pécsi pestisjárvány” című fejezetéből kiderül, hogy a pestis forrása a pestises patkányok és rágcsálók voltak, a betegség hordozója pedig az úgynevezett patkánybolha volt, ami a döglött patkányokról az emberekre ugorva „oltotta beléjük” a kórokozót.
Ha valakit megcsípett a bolha – írja a korabeli beszámolókra hivatkozva Nagy –, akkor gennyes hólyagok keletkeztek a bőrén, a csípés közelében pedig beduzzadtak a nyirokcsomók, amelyek búbokat hoztak létre – latinul bubók –, ami megmagyarázza a bubópestis nevet. A pestis a másik nevét – azaz a „fekete halált” – onnan kapta, hogy a fertőzöttek bőre alatt kialakult vérömlenyek, szövetelhalások és bevérzések feketének tűntek.
Az 1710-es járvány
A források szerint a pécsi tanácsülési jegyzőkönyvek többször említik, hogy a járvány 1710-ben Pécsre Tolna vármegye faluiból érkezett. A Pécsi Városi Tanács szerencsére gyorsan reagált, még a pestis betörése előtt elkezdték meghozni a szükséges intézkedéseket, elrendelték a zárlatot. Mondjuk a Habsburg Birodalom országaiban a pestisre az átlagnál jobban és hatékonyabban felkészültek – derül ki az írásból. A karantént elég komolyan vették, mivel a városba belépni kívánó ismeretleneket és pestises „beszivárgókat” az országutak mellé kirakott akasztófákkal térítették jobb belátásra.
A pécsi belvárosi plébánián őrzött Halottas Könyv bejegyzései alapján kiderült, hogy a járvány első áldozata egy bizonyos Lukacsovics Elia felesége és az ő újszülött csecsemője volt. Az utolsó halottja pedig a plébános vadászának dajkája volt. A kór 1711 januárjáig nem tűnt el a városból, de mivel a korabeli háborúk és a törökök elől való menekülés-bujdosás miatt nem éltek sokan ekkor Pécsen, a pestishalálok száma ezért nem olyan megrendítő. Még azonban így is meghalt 41 pécsi, 29 felnőtt és 12 gyermek.
Az 1713-as járvány
Nemsokkal az 1711-ben elmúlt pestishullám után jött a következő, amelyet egy kellemes anekdotával nyit Nagy írása. Egy bizonyos Lippai Mátyás és családja 1713-ban elkergette a pestisgyanús cselédlányukat a József utcai lakásukból, akit a közelben lakó Puskás János csizmadia befogadott családjához. Nagylelkűségüket csak a lány hálálta meg, aki viszont gyorsan meg is halt, utána pedig pár nappal később Puskás, felesége és két lányuk is. A cselédet kidobó Lippaiék túlélték az egész járványt.
Ezután viszont a város gyorsan reagált, megszervezték az Egészségügyi Tanácsot, pestiskórházat létesítettek a Szigeti kapu közelében, és karantént rendeltek el. A pestises betegek által lakott házakat fekete kereszttel jelölték meg, lezárták őket – amíg a gyógyultak vissza nem tértek. A járványvédelem újfent jól működött, bár a körülmények közel sem voltak rózsásak. A pestiskórház lelkésze, miután ő is elkapta a betegséget, így írt a helyzetről: „Hosszú türelmem volt, mikor nyolc napon át fehérnemű nélkül feküdtem a fertőben… kemény türelmem volt, amikor húsz napig feküdtem a szalmában és éjszakákon át nem aludtam”.
Kevés volt a betegágy, még kevesebb a pokróc és a lenvászon, amelyekből végül a halottaknak készítettek szemfedőt. A korabeli feljegyzések a szappant az egész járvány ideje alatt kétszer említették csak meg, és hivatalosan mindössze 4 sírásó dolgozott. Ha ez nem lenne elég, az összes pestises helyen a fertőzés terjedése ellen nedves puskaport és dohányt füstöltek, amitől az emberek megállíthatatlanul könnyeztek.
Azt azonban érdemes tudni, hogy a pécsi járvány során szegényeket és gazdagokat is befogadtak egyszerre a kórházba (ez a korban ritka volt), a kezelésért pedig csak a pénzeseknek kellett fizetniük (ez sokkal ritkább). A gyógykezelés így gördülékenyebben ment, a város gyorsabban megtisztult.
Az év végére a járvány végleg eltűnt, az 1711-es pestishez képest azonban több halottat hagyott hátra. Még így is „mindössze” 86 ember betegedett csak meg az akkoriban 3000 fős városban, közülük viszont 70-en meg is haltak.
A pécsi pestisjárványok mementójaként áll a Havihegyi templom, és a Szentháromság szobor is, amelyeket az 1713-as járvány után építettek az életben maradtak.
