Egyes források szerint negyvenezer magyar, német és horvát civil polgár is halálát lelhette a szerbek által 1944-1945 telén végrehajtott vérengzések során a Délvidéken. Rájuk emlékezett az a több száz ember, akik a Kossuth térről a Kálvária-dombra vonultak csütörtökön kora délután.
A Rákóczi Szövetség által szervezett Remény Sétája elnevezésű megemlékező rendezvényen fiatalok és idősek egyaránt megjelentek, hogy leróják kegyeletüket az áldozatok előtt, egyben emlékeztessék a maiakat a hetven évvel ezelőtti tragédiára.
Az esemény időpontját a szerb partizánok által Csúrogról elhurcolt és koncentrációs táborba küldött magyarok deportálásának évfordulója kapcsán határozták meg.
Mint azt Őri László, Pécs alpolgármestere a Kálvária-dombon tartott megemlékező beszédében hangsúlyozta, ma már úgy emlékezhetünk a délvidéki magyarságot érintő etnikai népirtásra, hogy reményünk lehet. Utalt arra, hogy a szomszédos államok elismerik a múlt bűneit, s új korszakot kezdtek a magyar nemzettel való kapcsolatépítésben.
Ezzel együtt, tette hozzá, elengedhetetlen a múlt feltárása, mert „tudnunk kell, hogy mi történt 1944 és 1945 fordulóján a Délvidéken” – jelentette ki. Elmondta: ártatlan emberek, nők, gyerekek, magatehetetlen idősek tízezreit gyilkolták le, falvakat irtottak ki. Nem szabad elfelejteni szerinte a magyarok szisztematikus pusztításáért felelős járeki haláltábor borzalmait, a halomra lőtt férfiakat, a tömegsírokat, a lerombolt templomokat, a nemzeti öntudat meggyalázását.
Azt mondta, több évtizedes hallgatás és elhallgatás után a maiaknak erkölcsi kötelességük emlékezni, egyben emlékeztetniük is kell a fiatal nemzedéket a délvidéki nemzeti tragédiára.
A közelmúlt eseményeire áttérve megjegyezte: a kormány kezdeményezésére és követelésére megtörtént a politikai elégtétel, azaz a szerb állam elismerte a múltban történt népirtást, a magyarokkal szemben elkövetett bűnöket, a kollektív bűnösség elvét törölték a hatályos szerb törvényekből.
Utalt arra, hogy a 2010-től, a kettős állampolgárság megteremtése hazánkban lehetővé tette a huszadik század elején elszakított nemzettestek határok feletti egyesítését. A remény útjának nevezte az az időszakot is, amit hazánk bejárt az utóbbi években, azaz a magyarság egységének erősítése érdekében elért lépések összességét.
Az eseményen beszédet mondott Ömböli Zoltán, a bukovinai székelyek képviseletében, és Kiss Igor, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt alelnöke is.
Kiss Igor vajdasági magyar politikusként, beszédében hangsúlyozta, hogy előrelépésként élik meg, hogy a politikai elégtétel részben megtörtént, azonban a vagyon-visszaszármaztatás mai napig nem történt meg, a magyarellenes atrocitások tényfeltáró kutatása is nehézkes. Hozzátette, hogy feladatuknak tekintik, hogy az áldozatoknak méltó emlékhelyeket állítsanak és saját maguk erejéből ezt meg is teszik. Van, aki saját kezűleg készített kopjafákat, kereszteket állított, emlékműveket emeltek. Kiss Igor arra is felhívta a figyelmet, hogy sok munka van még a történelem egyes momentumainak tisztázása előtt.
Ömböli Zoltán a délvidéken meghurcolt és kitelepített bukovinai székelyek nevében szólt, hangsúlyozta, hogy nem csak emlékhelyek és megemlékezések kellenek hanem, emlékezők, akik megemelik kalapjukat őseik előtt és nem feledik azok történeteit, kultúráját.
[box title=”A délvidéki vérengzés” box_color=”#000000″]Délvidéki vérengzések névvel illetik az 1944-45 telén a Délvidéken a jugoszláv kommunista partizánalakulatok és a vajdasági szerb lakosság által civil magyarok, németek és horvátok ellen brutális kegyetlenséggel elkövetett népirtást. A tömeggyilkosság áldozatai között németek és magyarok voltak a legnagyobb számban. A német és a magyar hadsereg második világháborús tetteinek megtorlása. A kommunista pártvezetés utasítására etnikai alapú, per nélküli kollektív büntető eljárásokat kezdtek. 1944-45 telén lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban – korra és nemre való tekintet nélkül – tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és német nemzetiségű polgári lakosságot, a második világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket. A gyilkosságokat számos esetben szadista kegyetlenséggel követték el.
– Voltak, akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsanva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyereket. Sok esetben meggyfabotra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat; volt, akinek az orra is leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat, férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szörnyű látvány volt – áll Teleki Júlia Hol vannak a sírok? című könyvében.[/box]
