A 2007-ben indult Pécsi Íróprogramnak köszönhetően már több mint 70 nemzetközileg elismert külföldi író járt városunkban, akik az egy hónapos rezidensi program során szerzett élményeiket az úgynevezett „Pécs naplóba” írják meg. Ezen felül pedig saját szövegeiken is dolgoznak itt, amelyeket sok esetben Pécs is inspirál. Legutóbb Shrek Tímea beregszászi íróval beszélgettünk a városról szerzett benyomásairól, az alkotásról, és persze Kárpátaljáról. Az írónő pécsi útját a Hármashalom Alapítvány támogatta.
– Hogy tetszik a város?
– Nagyon örülök annak, hogy itt vannak hegyek és dombok, direkt meg is néztem az interneten, mielőtt elindultam, hogy ugye nem egy síkságon van Pécs, de szerencsére nem. A mai napig nem értem, hogy Petőfi miért szereti a sík vidékeket (nevet). Mikor a buszból néztem ki az ablakon Pécs mellett, és láttam a lankákat, dombokat és a Mecseket, akkor már tudtam, hogy otthonos városba érkezem. Tényleg az otthonomra emlékeztet a táj.
– A város is tetszik vagy csak a táj?
– Pécs gyönyörű. Nekem, aki a Kárpátaljáról jött, ahol jelenleg minden szét van rombolva, egy ilyen helyet látni valami fantasztikus élmény. Nem az a nagyvárosi, budapesti, nyüzsgő, zajos hely, amit én nem érzek élhetőnek, hanem épp az ellenkezője. Sok szép épület van itt, számomra talán a dzsámi volt a legérdekesebb mind közül, a tetején a félholddal és a kereszttel, ami nekem elsőre furcsa volt, de jól furcsa. Mégis a kedvencem a mecseki kisvasút volt, a maga 500 méterével, és a Dömörkapu melletti kilátó, amiről le lehet látni egy külfejtésre. Beregszász mellett is van egy hasonló bánya, ettől is csak még inkább otthon érzem magam itt.
– Mennyire inspirálja az írásban Pécs?
– Hatalmas tervekkel jöttem ide, volt egy félbehagyott regénytervezetem, amit itt nagyjából be is fejeztem, de ezzel párhuzamosan az első, szeptemberben megjelenő novelláskötetemen is sokat dolgoztam. A baj az, hogy annyira szólít ez a város, hogy képtelen vagyok a szobámban ülni és írni, mindig menni akarok valahova. Inkább csak éjszakánként csinálom a dolgaimat. Az, hogy itt csend van és nyugalom, nekem hatalmas segítség a munkában. Nem inspiráció ez, hanem egyfajta burkot ad Pécs, amiben békében lehet dolgozni, elfelejtve az otthoni helyzetet, a nehéz és sűrű pedagógusi munkámat, a problémákat.
– Milyen most Beregszászon élni?
– Beregszászon is nyugalom van, de az másfajta nyugalom. Hiába van tőlünk majdnem ezer kilométerre a háborús övezet, mi nagyon megérezzük a hatását, és nem csak az írók, hanem a kárpátaljai magyarok is megsínylik a 2014 után Ukrajnában történteket. Nagyon kevesen maradtunk magyarok, a valamikori 150 ezres magyarságból talán ha 70 ezren vannak már csak. Az otthoni fizetés egy 12 órás munkáért például csak egy csepp a tengerben, arra se nagyon elég, hogy a számlákat kifizessék az emberek. Fejlesztés nincs, az utak borzalmas állapotban vannak, amennyi szépülést látni Beregszászon, az mind magyarországi támogatásból valósulhatott meg. Nem csoda, hogy hatalmas az elvándorlás. Ezért nagy a fásultság, a kiábrándultság az emberekben, ez a közhangulat pedig megöli a kreativitást, az alkotás iránti vágyat. Most mindenki csak a túlélésre koncentrál, amit szörnyű látni.
– Pedagógusként milyen szembesülni az új ukrán oktatási törvénnyel?
– Még mindig nem igazán tudni, hogy hogyan fogják ezt a törvényt alkalmazni. Kárpátalján a magyar szülők magyar iskolába íratnák be a gyermekeiket, de mi értelme ennek, ha az elemi osztályok elvégzése után mindent ukránul kell majd tanulniuk? El lehet képzelni, hogy milyen lehet egy csak magyarul beszélő, magyar szülők nevelte kisdiáknak beülni egy ukrán nyelven tartott matematikaórára. Szomorú, de ma már csak ukrán szót hallani a kárpátaljai utcákon is a gyerekektől, magyart nem. Ezeket az ukrán gyerekeket pedig már patriótának nevelik, ukrán címerrel a nyakukban járnak, ukrán zászlóval, és bizony nem egyszer mennek neki a magyar gyerekeknek csak azért, mert ők magyarul beszélnek. Jelenleg erre buzdítja őket az állam. Korábban megvoltunk, megvoltak egymás mellett, ma már nem.
– Mindez mennyire jelenik meg az írásaiban?
– Nagyon sokáig még csak tévét sem néztem, hogy ne lássam ezeket a híreket, ki akartam zárni az életemből ezt az egészet. De nem lehet. Azonban igyekszem nem ezeket megírni. Van ennél sokkal fontosabb és egyedibb, személyesebb téma számomra. Persze nehéz nem írni a jelenlegi helyzetről, de én szívesebben írok arról, amikor 1944-ben elhurcolták a dédnagyapámat a Gulagra. Az megtörtént és megérintett, az viszont, ami most van az országban, lehet, hogy elmúlik, és alig fogunk rá emlékezni évek múlva. Legalábbis ezt remélem.
– Milyen az irodalmi élet Kárpátalján?
– Kárpátalján van a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, melynek intézményi keretein belül működik a 2014-ben alapított irodalmi társaságunk, a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság. Azért hoztuk létre, mert úgy gondoltuk, hogy Kárpátaljának szüksége van egy egységes irodalmi körre. Kevesen vagyunk, de így legalább együtt vagyunk, és az egyetlen kárpátaljai magyar irodalmi folyóirat, az Együtt köré csoportosulunk. Rengeteg irodalmi eseményt, felolvasásokat, országjárásokat, műhelymunkákat bonyolítunk le. Tavaly sikerült megszerveznünk az első Kárpátaljai Magyar Irodalmi Napokat, ami szerencsére sokakat érdekelt. Mindennek köszönhetően ismernek minket otthon, és itt Magyarországon is.
Az idén 11. évébe lépett Pécsi Íróprogramot Méhes Károly író, a program kurátora és Kulcsár Enikő ügyvivő indította el 2007-ben az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerése után, azzal a céllal, hogy a várost európai jelentőségű irodalmi helyszínné tegyék. A projekt keretén belül már rengeteg nemzetközi író vendégeskedett Pécsen, és számos pécsi író látogatott külföldre. Az elmúlt tíz év gyümölcse két antológia, melyekben az itt járt külföldiek Pécsről szóló írásait olvashatjuk. A második kötetet 2017 tavaszán jelentették meg.
