Lázadás és vágyódás – e kettősség munkált Gyermán Júliában sokáig a muzsikálással kapcsolatban. Hegedűművész szülei a pécsi zenei élet meghatározó egyéniségei voltak évtizedeken át, s példájuk amilyen vonzó, oly nehéz terhet is jelentett gyermekük számára. De élethivatását ő is a zenében találta meg, igaz, a szabadság mámorával több műfajban is otthonosan mozog. Különböző stílusú együttesekben játszik, énekel és verset ír, első kötete nemrégiben látott napvilágot. S mindemellett négygyermekes családanyaként is helytáll.
– Akinek a szülei nagyon magas színvonalon végeznek bármiféle munkát, az egyrészt vonzó, másrészt ijesztő, hisz ahogy az orvosok gyermekétől is többet várnak a kollégák s a betegek, úgy a művészek csemetéjének is nehezebb a dolga a folyamatos összehasonlítások miatt. Talán ebből is ered az én furcsa utam – morfondíroz Gyermán Júlia. – Csodálattal hallgattam a szüleim játékát, így először én is hegedülni tanultam, aztán hosszú időre abbahagytam, s a zongora mellé ültem. A zeneiskola utolsó két évében fogtam újra vonót, s innen már egyenes út vezetett a Zeneakadémiáig. Még oda jártam, amikor felvettek a Rádiózenekarba, ahol hat évig dolgoztam, de közben játszottam a Weiner-Szász Kamarazenekarban és az Állami Hangversenyzenekarban is megfordultam. Ezt követően fogadtam el Szkladányi Péter invitálását, s szerződtem a Pécsi Szimfonikus Zenekarhoz, ahol Hamar Zsolt és Howard Williams volt akkor a dirigens. Édesapám már nem élt, édesanyám pedig épp Koreában tanított, de a kollégák fokozott elvárásainak így sem volt könnyű megfelelnem az első pár hónapban. Aztán öt évad szépséges emlékeivel vettem búcsút tőlük.
– Miért?
– A férjemmel, Vedres Csabával a „farkas-életet” választottuk. Ő is zenész, zongoraművész és komponista, és számunkra a szabadság nagyon fontos. Csakhogy ez kiszolgáltatottá is tesz minket. S akkor épp neki adódtak olyan munkái, amelyek Budapesthez kötötték. Visszamentük hát Szentendrére, ahol Pécsre szerződésem előtt is éltünk. Van gyakorlatunk a költözködésben, eddig hétszer cseréltünk otthont. Most én vagyok kétlaki, az elmúlt másfél évben ingázom Pécs és Szentendre között. Nem könnyű, alaposan próbára is teszi a családunkat, de hiszem, hogy nincsenek véletlenek, s oka van annak is, hogy a szülővárosom, Pécs időről időre visszavonz engem. A négyből két gyermekem itt született, kettő Szentendrén, s elképzelhető, hogy a fiam jövőre Pécsett folytatja zenei tanulmányait. Fagottozik ugyanis, és nagyon szeretne kiváló kolléganőm, Herpay Ágnes tanítványa lenni az egyetemen. Meglátjuk, sikerül-e. Annak mindenesetre nagyon örülök, hogy a gyerekek második otthonukként tekintenek Pécsre, a nyári szünetek egy részét is itt töltik az édesanyámnál.
– Említette, mennyire fontos a művészi szabadság. Ennek jegyében próbált ki a szimfonikus zenekar mellett más formációkat is?
– Igen. A Kairosz kvartettben elsősorban a férjem darabjait játszottuk, s ott éppoly nagyszerű muzsikusokkal dolgozhattam együtt, mint mostanság a Sator Quartetben, melyben csodásan sokféle gyökerű előadókkal hozott össze a sors: az eszmetörténész-gitáros-komponista Heidl Györggyel, népzenészekkel, sőt Lovasi Andrással is, aki egészen új oldalát mutatja meg e formációban, hisz itt latin himnuszokat énekel. A férjemmel orgona-hegedű duóként is járjuk az országot-világot, egyházi műsorral, melyben énekelek is. Lélektánc című összeállításunkkal júniusban Pécsett is bemutatkozunk, de előtte Olaszországba utazunk vele, immár sokadszor, és koncertezünk Rómában, Nápolyban, Peruggiában. Azért is imádom Itáliát, s különösképpen Rómát, mert ennek a gyönyörűséges városnak a lakói nem egy körbekerített és messziről mutogatott muzeális világban léteznek, hanem a hagyományaikkal, a történelmükkel, páratlanul gazdag művészetükkel együtt élnek, azt birtokba vették és használják, élvezik.
– Ahogy egy sikeres koncert vagy egy jó könyv is lélekemelő élményt jelenthet. Pár hete mutatták be Belső útvesztő című verseskötetét, melynek fogadtatására nem lehet panasz.
– Méghogy panasz?! Hisz ez maga a csoda! Már a létrejötte is mesébe illő, de erről többet nem mondhatok, mert az a gáláns mecénás, akinek a jóvoltából megjelenhetett, a háttérben szeretne maradni. Fantasztikus visszajelzéseket kapok az olvasóktól, és nagyon boldog, hálás vagyok ezért. Nem az én érdemem, nem magamnak tulajdonítom a sikert, egyszerűen arról van szó, hogy amiről írok, abban magukra ismernek, mert a közös problémáinkat fogalmazom meg. Az életben való helykeresésről, az anyaságról, a szerelmekről, az önmeghatározásról, a belső útvesztőkről szólnak, s a hitről, ami számomra mindennek az alapja. Ezek egyértelműen női versek, de legnagyobb örömömre a férfiak lelkét is megérintik.
– Kiegyensúlyozottságot sugároz minden gesztusa.
– Pedig meglehetősen hullámzó ember vagyok, de amilyen gyorsan ki-, olyan gyorsan vissza is billennek. A családom, a munkám, a közösség, amelyben dolgozom, mind-mind éltető erőm. Persze, amikor a Pannon Filharmonikusokkal koncertre, bemutatóra készülünk, s hetekre elszakadok a szeretteimtől, az megvisel, de tudom, számukra is fontos, hogy látják: engem itt megbecsülnek és szeretnek. Alapjában én egy rendkívül önző teremtés vagyok, s úgy gondolom, a Jóisten csak a négy gyermekemen keresztül tudott megmenteni – önmagamtól. Semmilyen más erő, ember, szerelem vagy kapcsolat nem tudott volna rábírni erre.
– Tíz év múlva milyennek képzeli az életét?
– Remélem, mindenki a helyén lesz – ez a legnehezebb dolog a világon, megtalálnunk a szakmában, s a magánéletben, ami üzenetként a szívünkbe van írva. Hogy az én életem merre visz addig, nem tudom. Egyelőre Pécsett van dolgom, itt a helyem, s azt a sok-sok jót, amit kapok, meg kell hálálnom, ez egészen biztos. De a szél mindig fúj tovább, nem tudom kiszámítani, hogy hová. Sajnos hosszú távon nem tudok neki ellenállni.
