Ifjabb Ficzek Ferenc nem mindennapi figura, hiszen amellett, hogy – főállásának hála – teljes alkotói szabadságban tud hódolni festőművészi szenvedélyének, még a kínai harcművészetekre is jut ideje. A legendás pécsi képzőművész, Ficzek Ferenc fiával, Lantos Ferenc tanítványával beszélgettünk.
– Édesapád, Ficzek Ferenc neve legendaként cseng a kortárs pécsi képzőművészetben. Egyértelmű volt, hogy te is követed valamilyen szinten?
– Édesanyám nyolchónaposan adott ceruzát a kezembe, attól kezdve nem volt megállás, lány ikertestvéremmel mindent összefirkáltunk, ami a kezünk ügyébe került. Utólag azt mondom, egyértelmű volt, hogy mi lesz belőlem, mégsem a művészeti középiskolába vetett a sors, hanem a Leőweybe; közben pedig Lantos Ferenc művészeti szabadiskolájában szereztem meg a képességeim jó részét. Felsőoktatásban viszont már a pécsi művészeti kart céloztam meg, addigra nyilvánvalóvá vált, mi akarok lenni.
– Mennyiben volt nehéz elindulni a pályán édesapád árnyékában?
– Ismertségének sokat köszönhetek, mégis abban bízom, hogy csak miatta nem vettek volna fel az egyetemre. Később elkerülhetetlen volt, hogy óhatatlanul összehasonlítsanak vele. Igyekeztem a saját utamat járni, s a hozzám közel álló, tapasztalt művészek megerősítettek abban, hogy bár természetszerűleg meghatározó alapot, ugródeszkát jelentett mind édesapám, mind pedig Lantos Ferenc, valamint munkáimban is megmutatkozik mindez a szellemi örökség, folytatólagosságról nem beszélhetünk. Alapvetően más az, ami engem érdekel.
– Alkotásaid egészen egyediek, kísérletező jellegűek. Mi vezérel?
– Nem kötődöm semmilyen stílushoz, tematikához. Vizuális problémákra építek, s mindig azzal foglalkozom, ami éppen, aktuálisan érdekel, foglalkoztat. Nem műalkotási célzattal dolgozom. DLA-védésemkor például elhangzott egy vélemény, hogy munkáim egy gondolat illusztrációi, nem művek. Én viszont nem is műveket akartam, akarok létrehozni, hanem egy-egy problémát vagy annak megoldását igyekszem megalkotni, megjeleníteni. Nem akarom ideológiákkal megtámogatni képeimet, installációimat, hiszen az azt jelentené, hogy üresek, tartalmatlanok az alkotások. Nem is foglalkozom azzal, hogy művész vagyok-e vagy sem. Egyszerűen vannak olyan, belső szükségletből táplálkozó késztetéseim, amelyek képek vagy tárgyak létrehozásával járnak. Hogy ezeket az objektivizációkat miknek nevezzük, másodlagos. Szerencsére nem ebből élek, így ez ad némi szabadságot, nem kell törtetnem, nyomulnom. A visszajelzésekből úgyis kiderül, fontos-e mások számára is, amit csinálok.
– Tanárként, hamarosan docensként dolgozol Kaposváron, az egyetem művészeti karán. Szereted, amit csinálsz vagy szükséges rossz egy képzőművész életében a tanítás?
– Nem akartam tanár lenni, s kis híján el is hagytam a pedagógiai tárgyakat az egyetemen. Végül meggyőztek róla, hogy érdemesebb oktatói diplomát szerezni. Ez jól is sült el, hiszen még doktorandusként hívtak Kaposvárra, s azóta is ott dolgozom főállásban. Szerencsém van, hiszen így van egy biztos anyagi bázisom, mellette pedig „úri hóbortként” hódolhatok a képzőművészeti ambícióimnak otthon, nemsokára talán saját műtermemben.
– Van egy másik szenvedélyed is, mégpedig a tajcsi. Honnan a kínai harcművészet iránti vonzalom?
– Mindig érdekelt a harcművészet; általános iskolában például karatéztam. Az egyetemi évek alatt fordultam a kínai harcművészetek, a kung-fu irányzatai felé, s a chen stílusú tajcsi mellett kötöttem ki. Tudni kell róla, hogy egy belső, lágy stílusú harcművészet. Amit a külvilág lát belőle – a lassú mozgások – a formagyakorlatokra igaz, valójában temérdek gyors végrehajtású gyakorlat létezik. Amiért érdemes belevágni, mert jobban megóvható vele az egészség, növelhető az állóképesség, javítja a fizikai és lelki közérzetet. Azért is ajánlható, mert a gyakorlatokat minden életkorban, minden testalkati jellemzők mellett végre lehet hajtani. Egry Tibor oktató Pécsen is tart edzéseket, így utazni sem kell annak, aki bele szeretne kóstolni. Kaposváron nekem van csoportom.
– Talán a tajcsinak is köszönhető, hogy kiegyensúlyozottnak, az életeddel elégedettnek tűnsz. Biztosan vannak viszont vágyaid, álmaid. Mit szeretnél elérni a jövőben?
– Azt vallom, hogy az ember csak annyira vágyhat, amennyit tesz a vágyai megvalósulásáért. Éppen ezért nincsenek megvalósíthatatlan céljaim. Nyilván szeretnék minél többet látni, tapasztalni, külföldön is megmutatni munkáimat, s itthon is minél több visszacsatolást begyűjteni. A legközelebbi célom pedig, hogy végre megjelenhessen egy életműkönyv édesapám munkásságáról; az előkészületek már jó ideje elkezdődtek, s ezt szeretném nyomdakész állapotúra hozni egy éven belül.
