Időről időre hallani egy-egy sztorit arról, mennyire jól keresnek a nagy tengerjáró hajókon dolgozók. Viszont bőven akadnak horrorisztikus elbeszélések is arról, hogy rabszolgaként bánnak a munkavállalókkal. Megkérdeztünk pécsi fiatalokat, ők miket tapasztaltak.
– 2007-ben, érettségi után nem mentem rögtön egyetemre, tanácstalan voltam a továbbiakkal kapcsolatban – mesélte Fata Dániel. – A szüleim mindketten masszőrként dolgoztak, így én is elvégeztem egy gyógymasszőr képzést. Ezután dolgoztam gyógymasszőrként, de hamar rájöttem, hogy rengetegen csinálják ugyanezt Pécsett, így viszonylag nehezen tudtam üzlethelyiséget bérelni és vendégkört kialakítani. Mikor ezt beláttam, jött a nagy ötlet: a hajó. Kitaláltam, hogy egy hajón is dolgozhatnék masszőrként és világot láthatnék mellette. Egy pécsi cégen keresztül jelentkeztem is, de gyorsan kiderült, hogy csakis vendéglátósokat közvetítenek Pécsről. Először elveszett a lelkesedésem, de fény derült rá, hogy sok közeli országból mennek a vendéglátásba hajókra és később lehet akár váltani is.
A vendéglátásban középfokú angoltudással rendelkező ember el tud előképzettség nélkül is helyezkedni a hajókon, de mindenképpen végig kell járnia a ranglétrát. Kompetenciaalapon aztán lehet a hajókon továbbképzéseken részt venni és egyéb munkához jutni. Igazából szárazföldi munkahelyekhez nem is lehet hasonlítani. Ha valamiben (például vendéglátásban) itthon profi vagy, nem biztos, hogy a hajón is. Egész más a napi rutin, hozzá kell szokni, meg kell tanulni. Mindenki a piramis alján kezdi és a munkatársak mellett tanulja az alapokat, nem a vendégek szeme láttára. Nagyon figyelnek a raktározásra, a higiéniára, a munkaállomások rendben tartására.
– Ez számomra nem rabszolgaság, csak szigorú szabályozás – mondta Dániel. – Ami nem tetszett, hogy nagyon direktben kell a vendégek „torkán lenyomni” a fizetős italokat, amikből a személyzet fizetését adják. Egy-egy szerződés az én időmben, 2008-2009 körül fél évre szólt, ezalatt a hat hónap alatt heti hét nap munka van. Én kétszer voltam kint és a legalacsonyabb pozícióban már akkor elég jól kerestem és félre tudtam tenni a teljes összeget. Akkoriban kevés magyar volt a hajókon. Közösségi programokra van tér és idő, de ez eltörpül a munka mellett. Hiszen éjfél körül már nem minden nap van kedve az embernek a személyzeti bárban bulizni, ha másnap újra munkába kell állni. Rengeteg impulzus éri az embert, amikhez először ugyan hozzá kell szokni, de aztán értékes tapasztalatokká válnak.
– 2010-től körülbelül fél évig dolgoztam hajón, pincér voltam. Rengeteget kell dolgozni, nagyon be van osztva a napod – mesélte Gedeon András. – Reggeltől délutánig nálunk egyáltalán nem volt megállás. Ebéd után volt egy rövid szünet, majd jött a vacsora. A kollégák között elég sok feszültség van, mindenki fáradt és nagy a stressz. Főként a már rutinosabbak türelmetlenebbek az újakkal. Kicsit a katonasághoz tudnám hasonlítani – habár nem voltam katona –, így képzelem el, ráadásul össze voltam zárva nyilván mindenkivel. Nehéz hozzászokni ahhoz, hogy mindent gyorsan kell csinálni. Én angolul és németül tudtam és francia hajóra kerültem, ez elég nagy nehézség volt. A stresszt mi általában italozással vezettük le, máshogyan nem is igazán lehetett.
– Az egyik ismerősöm szerint a hajó egy „luxusbörtön” – emelte ki András. – Ami miatt akkor a legtöbben kimentek, az a pénz volt. Fiatalok voltak, akik tőkét gyűjtöttek az életük elkezdéséhez. Mellettük idősebbek, akik eladósodás miatt érkeztek. Emellett tapasztalatszerzésnek, próbatételnek, kapcsolatépítésnek is nagyon jó volt. A konfliktusokat, az embereket is jobban tudom kezelni, mióta a hajón dolgoztam. Aki alapvetően is vendéglátással foglalkozik, annak talán rutinszerzésnek is jó lehet, nekem a pénz és az élmény volt motiváló.
