Szigetvárról származik, fél évszázada pécsi, Velence hozta el számára a nemzetközi ismertséget. Grafikus és festőművész, akit nemcsak alkotótevékenysége okán, de mint galériavezetőt is jegyez a hazai, s a külföldi szakirodalom. Szenvedélyes utazó, de legjobban népes családja körében érzi magát.
– Óriási szerencsém volt a tanáraimmal. Szigetváron, ahol születtem, az általános iskolában Zágon Gyula volt a rajztanárom, az ő szakkörébe járva kezdtem el rendszeresen rajzolni – meséli Pinczehelyi Sándor. – Olyan szakmai alapokat kaptunk tőle, amelyre lehetett építeni. Az, hogy 1960-ban a mi osztályunkból hárman is bekerültünk a Pécsi Művészeti Gimnáziumba, jelez valamit. Diákkoromban kijártam a szigetvári várnál zajló ásatásokra is, ennek köszönhetem, hogy megismertem Kovács Valéria régészt, akitől első, máig megőrzött művészeti könyveimet kaptam. Tizenévesen nemcsak Egry Józsefről és Csontváryról olvastam, de Picassóról is. Mindennek nagy hasznát vettem a művészeti gimnáziumban, ahol Simon Béla mellett Zs. Kovács Diána textilművész is tanított, márpedig ő sokkal többet követelt tőlünk, mint ami egy középiskolástól elvárható. Rászoktatott minket arra, hogy a kiállítások mellett könyvtárba, színházba, hangversenyre is járjunk, vagyis a kulturális élet egészéről legyen ismeretünk. Ez aztán belső igényünkké vált. Persze, a Pécsre akkor jellemző szellemi pezsgés, amely minden művészeti ágban megmutatkozott, ezt még segítette is.
– Később, az egyetemi katedrán művészjelölteket tanított, közel harminc éven át. Miként lehet elkerülni azt, hogy epigonokat neveljen?
– Oda már ,,félig kész” növendékek járnak, akik nagyjából tudják, mit szeretnének csinálni. Velük a tanárnak egy fontos feladata van: az, hogy belehelyezkedjen abba a gondolkodásmódba, amit a diák képvisel, s ezen belül segítsen neki kapaszkodókat találni. Én arra is igyekeztem felhívni a figyelmüket, hogy mit érdemes megnézniük, elolvasniuk, meghallgatniuk – ezek nem tartoztak szorosan a szakmához, inkább az élet, a világ egészéhez.
– A saját művészetét, stílusát miként jellemezné?
– A hatvanas években, többedmagammal Lantos Ferenc képzőművészeti szakkörébe jártunk. Akkori munkáim egy geometrikus, szeriális gondolkodásból fakadtak, ami az ő szemléletmódjából, oktatási rendszeréből eredt. Aztán ahogy kezdetünk rátalálni a magunk útjára, néhányan bizonyos kérdésekről másként gondolkodtunk, mint a mesterünk. Egy idő után öten szervezetileg is különváltunk, 1970 körül így jött létre a Pécsi Műhely. Művészettörténészek többen is leírták, hogy ez fontos csoportosulása volt a magyar képzőművészetnek, mégsem kezelik az érdemei szerint. Fabényi Julia, aki a Baranya Megyei Múzeumok igazgatói székéből nemrég került a budapesti Ludwig Múzeum élére, ott is szeretne műveket látni a Pécsi Műhely tagjainak munkáiból. Három éve a Párizsi Magyar Intézetben mutatta be az anyagunkat.
– Akik ismerik Pécs elmúlt évtizedeinek művészeti életét, legendákat mesélnek bizonyos kerti partiról, ahol furcsa dolgok történtek…
– 1973-ban Gellér B. István képzőművész barátunk tettyei kertjében rendeztünk egész napos pikniket, melyen nemcsak a Pécsi Műhely tagjai vettek részt, hanem művészettörténészek, építészek, írók, muzsikusok, sokan. Az ott készült fotókról kiderül, kik azok, akik nem meghívásra jöttek, hanem úgy küldték oda őket. Az akkori hatalom ugyanis nem nézte jó szemmel az efféle gyanús csoportosulást, igaz, nem is akadályozták meg, hisz ez végül is egy magánesemény volt. Hangversennyel, beszélgetéssel, kiállítással kísért szabadtéri programunkon én festékszóróval léptem akcióba: az udvar füvét egy 2 x 2 méteres részen lefújtam kék színűre, egy három és fél méteres fát pedig a tövétől a koronája csúcsáig rózsaszínre. Ez messziről úgy nézett ki, mintha virágba borult volna. Arra voltam kíváncsi, hogy ez a két, tájidegen elem hogyan viselkedik abban a környezetben, amelyből kiemeltem. Emlékszem, milyen érdekes hatást keltett, amikor pár nappal később a zöld gyep övezte kék fűben apró sárga virágok nyíltak. Ma is szívesen belevágnék hasonló kísérletbe.
– Ha azt mondom: utcakő, sarló, kalapács…?
– A hetvenes évek elején kezdtem el foglalkozni azokkal a politikai jelképekkel, amiket szerettem volna „megtisztítani” a rárakódott jelentésfeleslegtől, s visszahelyezni őket az eredeti közegükbe. Így a csillag, a sarló-kalapács és az utcakő mint motívum fontos szerepet töltöttek be a munkáimban. Később elindult a piros-fehér-zöld korszakom, amellyel jóval a rendszerváltás előtt boncolgattam fontos kérdéseket, például, hogy e három szín mit jelent a magyarok számára. Akkor ez tabutéma volt, és március 15. kivételével nemigen lehetett kokárdát viselni, mert a fejedre koppintottak. Viszont én fontosnak tartottam, hogy a magam számára tisztázzam e kérdést. A témát 1983-ban, egy székesfehérvári kiállítással zártam le. Egy óriási installációval, amelyben mindent nemzeti színűre festettem: lábon álló fákat és gabonát, madárfészket, sőt, még a tó vize is piros-fehér-zöld volt. Azt gondolom, ez nagyon világos és egyértelmű elköteleződést jelentett részemről.
– Épp huszonöt éve a nagyvilágnak is bemutatkozhatott.
– Európai ismertségem legfontosabb állomása volt, amikor 1988-ban harmadmagammal, Bukta Imrével és Samu Gézával Magyarországot képviseltük a Velencei Biennálén. (Ugye, mondanom sem kell, hogy előbbi Pécsett diplomázott, utóbbi a Pécsi Művészeti Gimnáziumban tanult.) Azóta minden biennálét megnéztem, az ideire is elmegyek.
– A rendszerváltás művészi korszakváltást is hozott az életébe.
– Azóta nem foglalkozom politikai témájú képekkel, bensőségesebb terepen mozgok: a saját életem, a környezetem, a családom került a középpontba. Kissé bukolikus jellegű művek születtek és születnek máig is, amiket nagyon szeretek és vállalok.
– Ebben szerepet játszik, hogy vidéken, falun van a műhelye?
– Persze! Annál is inkább, mert ahogy idősödik az ember, úgy térnek vissza a gondolataiba gyerekkorának meghatározó élményei. Én a nyaraim nagy részét Somogytúron töltöttem a nagyapámnál, aki ott volt köztiszteletben álló igazgató-tanító. Most Erzsébeten van a műtermem, s minden motívum, ami a gyermekkoromból felbukkan, itt ugyanúgy megtalálható. Ezeket próbálom beépíteni a műveimbe.
– 1977-től huszonkét éven át igazgatta a Pécsi Galériát. E téren mire a legbüszkébb?
– Előtte a múzeumban dolgoztam nyolc évig, akkor volt a gyűjtemények kiteljesedésének időszaka. Úgy gondoltam: a létrehozott galériában nem azok kiegészítésére kell törekednem, hanem arra, hogy teljesen friss, kortárs műveket hozzak ide. A mai napig vallom, ez volt a jó út, amit az is bizonyít, hogy e törekvés komoly hazai és nemzetközi rangot szerzett az intézménynek. Én a visszafelé tekintgetést a történészekre bíznám, a mi dolgunk, hogy előre nézzünk, a progresszivitás irányába.
– A gyermekeit mennyire „fertőzte meg” a művészet?
– Egyik sem úgy indult, hogy ezt választaná, de kisebb-nagyobb kitérőkkel végül a művészet közelében kötöttek ki. Dóra lányom rajzfilmek animátora volt egy ideig, Bálint fiam, aki húsz éve Amerikában él, a filmgyártásban dolgozik, ő a forgatások technikai hátterének biztosításában nem ismer lehetetlent. Márk olyan cégnél dolgozik, amelyik focikapus-kesztyűket gyárt, termelésirányító és tervező grafikus egy személyben. András fiam festőművész lett, de középiskolás koráig a sport érdekelte leginkább, a kosárlabdában korosztályos válogatottságig jutott. Ám mégiscsak a festőállvány közelében nőtt föl, látta, ahogy dolgozom, s talán nem csak azért volt ott, mert imádta az olajfesték szagát.
– Előny vagy hátrány számára, hogy Pinczehelyinek hívják?
– Büszke a nevére, és nagyon jó festő. Markánsan megkülönböztethető a kettőnk stílusa, ő a maga tehetsége révén érvényesül. De annak biztosan nagy hasznát veszi, hogy művészeti könyvek sokasága között nevelkedett, mert a mi szakmánkat sem lehet anélkül művelni, hogy ne tudnánk, kik voltak, s mit csináltak az elődeink.
– Miért maradt hű Pécshez?
– Tizennégy éves korom óta itt élek, minden ide köt: a munkám, a családom, a gyerekeim, az unokáim, így hát soha nem akartam elmenni. Amíg lehetett, sok mindent tettem a városért, ezt ennyi év távolából talán nagyképűség nélkül mondhatom. Ami az EKF-év kapcsán létrejött, annak nagyon örülök, csak épp húsz évet késtek a beruházások. Ha korábban van ilyen hangversenytermünk, könyvtárunk és galériánk, mint amilyen most a Zsolnay-negyedben felépült, akkor egészen másként alakult volna városunk kulturális élete, sokkal jobban részévé váltunk volna az európai vérkeringésnek. Vendégeimnek nem kis büszkeséggel mutatom meg a negyedet. Elámulnak, mert egész Európában alig akad ehhez hasonló komplex kulturális épületegyüttes. Már csak egy határozott, átgondolt művészeti koncepció kellene, amely mentén szerveződnének az események.
– Min dolgozik most?
– Május végén az MTA Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagjává választottak, egy éven belül székfoglaló kiállítást kell létrehoznom. Erre vadonatúj munkákkal készülök. Zajlik a magyar-olasz kultúrévad. A Magyar Plakát Társaság elnökeként szervezem és szedem össze annak a kiállításnak az anyagát, amit Rómában mutatunk be ősszel. Huszonhét művész plakátjai szerepelnek majd benne. Mielőtt Olaszországba visszük, július 26-tól a Pécsi Galéria Széchenyi téri termében is láthatja a közönség. Mostanában kaptam egy másik fontos felkérést is: Lantos Ferencnek állandó kiállítása nyílik ősszel a Vasváry-házban. Ehhez válogatom az ő hihetetlenül gazdag életművéből az alkotásokat, és rendezem majd a bemutatót.
– Ilyen sűrű hétköznapok mellett marad ideje hobbira?
– Szabadidőm valóban nincs, ám szerencsére a munkám a hobbim. Egyetlen dolgot szeretnék: megtanulni főzni, de úgy rendesen, mert még csak kukta vagyok. A feleségem és Andris fiam is brillíroz a konyhában, elkényeztetnek, ezért halasztom folyton a tanulást. Mégis azt szeretném, ha egyszer több mint húsztagú, legszűkebb családom az én főztöm miatt ülné körül az asztalt.
