A versenyprogram nyitó előadásában Merkurként az egyik főszerepet játszotta, színészfotókból rendezett kiállítást nyitott meg, és az idei díszvendég, Bodrogi Gyula meghívottjaként sztorizgatott egy beszélgetős esten: Udvaros Dorottya körül a XIII. POSZT-on is zajlott az élet. Ám a Kossuth-díjas színésznő ezt egyáltalán nem bánta.
Múlt századi kollégáinál szerencsésebbnek mondhatja magát, hisz emlékezetes alakításait nem csupán fotók őrzik, hanem színházi felvételek és filmek is, sőt, lemezekről, koncertfelvételekről bármikor felidézhetjük, hogyan énekel, miként sűrít egy-egy sorsot a – részben neki írt – dalokba. A Szerep és gazdája, avagy a díva gesztusa című fotókiállítást Udvaros Dorottya ajánlotta a közönség figyelmébe a minap. A tárlatot fürkészve érdekes felismerést tett.
– Furcsa, hogy Az ember tragédiáján kívül vajmi keveset mondanak azok az előadáscímek, amelyeknek a szereplőit láthatjuk ezen a háromszáz fotón. Zömében népszínművek közreműködőiről készültek, a klasszikusokból alig maradt fönn néhány. Fedákról például a János vitézből nem szerepel a válogatásban egy sem.
– Akad a hajdani színészek között, akivel szívesen játszana együtt?
– Többel is. Márkus Emília például elképesztően szuggesztív egyéniség volt, Fedák Sárinak is örömmel lennék a színpadi partnere, és a fotók alapján úgy tűnik, Rátkai Márton is nagyon komoly, virtuóz színész lehetett.
– Nem tudom, ők miféle áldozatot hoztak egy-egy alakítás kedvéért, de ön az ezredfordulón nagy megrökönyödést keltett, amikor egy szerep kedvéért kopaszra borotváltatta a fejét.
– Egy színész sok mindet vállal: jelentősen meghízik vagy lefogy, átfesteti a haját, ha azt követeli a megformálandó figura. A cél, hogy hitelesebb legyen tőle az alakítás. Se színházban, se filmen nem elég az átéléssel elmondott szöveg, az adott figurának a bőrébe is bele kell bújnunk. Az Amalfi hercegnő címszerepében én egy olyan megalázott és kiszolgáltatott nőt alakítottam, akit mindenétől megfosztottak: a címétől, a pénzétől, sőt, szavak szintjén a szeretteitől is. Lelki terror alatt tarják, csak épp az életét nem veszik el. Egy efféle összetett karaktert igen nehéz megformálni, ezért vállal be az ember ilyen, látszólag extrém dolgokat. De ez számomra teljesen természetes volt.
– A rendező kérte vagy ön akarta?
– Én döntöttem így, senki nem tudott róla. Meglepetésnek szántam a premierre, noha önhatalmúlag ilyet nem illik csinálni. Sokkolta is a kollégákat, s azt hiszem, a nézőket is, de pont ez volt a célom. Parányi térben játszottuk az előadást, testközelben voltak a nézők. Olyan ez, mint amikor egy film közeliben mutatja az embert: a legmélyebb lelki folyamatokat is látni lehet az arcon.
– Ez igaz, de ön mindig is a külsejére adó, nőiességére igényes hölgy volt, s máig bombaformában van. Mi a titka?
– Nagyon sokat kell dolgozni – ilyen egyszerű. Ne felejtsük: a színművészet ma már nem arról szól, mint Honthy Hanna idejében, hogy az elegáns primadonna kalapban, kesztyűben besétál a színházba, megáll a színpad közepén, és elénekel egy áriát. Ma a színház: fizikai munka, premierre készülni kifejezett sportteljesítmény, s ez pszichésen és fizikailag is felkészülést igényel. Szerencsére lételemem a mozgás. Persze az, hogy az ember odafigyel a külsejére, a hiúságtól sem mentes, hiszen mindenki szeretne jól kinézni, csinos lenni. De ez a mi szakmánkban összetettebb, mert hitelesnek kell látszanom a színpadon. Ha majd csak nagymamákat játszom, lehet, hogy elereszthetem magam, de addig semmiképp.
– A lelkét hogyan tartja karban?
– Nincsen erre külön módszer, a test és a lélek állapota teljes mértékben összefügg. Szerencsés vagyok, mert a hivatásom maximálisan leköt, érdekel, örömömet lelem benne, illetve ha el is bizonytalanodom, az is hasznomra válik, mert továbbhajt egy jó megoldás felé.
– Minden téren maximalista?
– Ez szép címke. Alapjában lusta vagyok, de ha jegyet vesznek az emberek azért, hogy lássanak egy előadásban, akkor nem engedhetem meg magamnak, hogy a képességeimhez mérten ne a legjobbat nyújtsam.
– Akárhogy is vesszük, a fesztivál komoly verseny is, rangos díjakért. Nehezebb játszani „idegen” színpadon, nem azon, amelyiken az előadás megszületett?
– Feltétlenül. A Nemzeti Színház versenyprodukciója, Kleist Amphitryonja esetében teljesen más volt a pécsi játéktér, mint a Nemzeti stúdiója, mások voltak a járások, próbálnunk is kellett emiatt. De nemcsak az ismeretlen terep okozott plusz drukkot, hanem az is, hogy több zsűri is ott ült a nézőtéren, akik nemcsak azért jöttek, hogy jól szórakozzanak, hanem hogy szakmailag értékeljék a teljesítményünket, hisz a hétvégéig nagyon komoly díjakról kell dönteniük.
– Egy estén belül kétszer játszották a darabot. Ilyenkor melyik sikerül jobban?
– Ezt nem lehet előre tudni. Azt gondolhatnánk, hogy a másodikra fáradtabb a színész, mégis, néha épp ez tesz bizonyos jeleneteket még érdekesebbé, mélyebbé. És a közönség is mindig más. Fura ez a Kleist-darab, mert látszólag bohózat, de közben borzalmasan sokrétű, mély filozófiai mondanivalóval. S van, amikor a nézők a bohózati jellegre vevők jobban, és van, amikor a magvas mondanivalóra fogékonyak. Ezt Pécsett is megtapasztalhattuk, a két közönség egészen különböző volt.
– Az előző években koncerteken énekelt, 2003-ban az Örkény Színház produkciójával a versenyprogramban is részt vett, sőt, elnyerte a legjobb színésznő díját. Felteszem, jobbára kellemes emlékeket őriz a fesztiválról.
– A kollégáim nevében is bátran kijelenthetem, hogy nagyon szeretünk a POSZT-ra jönni! Öröm és megtiszteltetés, ha beválogatják az előadást a versenyprogramba, ahol természetesen mindenki nyerni akar. De nem frázis, hogy a legjobbak között lenni önmagában is elismerés, hisz több száz előadásból csak tucatnyi kap erre lehetőséget. Régen, amikor évente más városban rendezték a fesztivált, akkor is több helyen részt vehettem rajta, de úgy érzem, jó, hogy Pécsett állandó helyszínre lelet, s otthonra talált. Ami ebben a tíz napban történik, annyira színes és változatos, hogy nehéz válogatni. Sajnos előadásokra nem volt időm beülni, de a városban körülnéztem, és a Zsolnay-negyedben is jártam.
– Mit hoz a nyár?
– Munkát. Ősszel a Belvárosi Színházban játsszuk, de már június végén az Óbudai Társaskörben bemutatjuk A szív hídjai című regény-adaptációt, melyből világhírű film is készült Meryl Streep és Clint Eastwood főszereplésével. A mi előadásunkat Novák Eszter rendezi és László Zsolt lesz benne a partnerem. Utána az István, a király próbái kezdődnek, melyben Saroltot játszom, Alföldi Róbert rendezésében, Szegeden. Augusztus végéig ez a programom.
– Mikor pihen?
– Talán két előadás között, pár órát…
– Az új évad új közösségben találja a Nemzetiben. Milyen érzésekkel folytatja, illetve kezdi ott a munkát?
– Nagy izgalom és nagy kíváncsiság van bennem. Vidnyánszky Attilával még sosem dolgoztam, de nagy tehetségű rendezőnek tartom, és nagyon szép produkciókban kapok tőle feladatot. Részleteket egyelőre nem árulhatok el. Nehéz, hogy a társulat egy része elmegy, és azokkal a kollégákkal már nem találkozom a büfében, akikkel mindennap szoktam. Jönnek a társulatba olyan színészek, akiket nem ismerek, de olyanok is, akiket ismerek és nagyra tartok. Az első napok biztosan furcsák lesznek, de a közös munka mindig mindent megold.
