Büszke színházigazgató, díjakért versengő színész és szólóalbumát bemutató muzsikus egy személyben Rátóti Zoltán, aki az idei POSZT-on mindhárom „minőségében” jelen van. A kaposvári társulat először képviselteti magát a legjobbak között azóta, mióta ő irányítja a szomszédvár teátrumát.
– Akárhogy is nézzük, a Pécsi Országos Színházi Találkozó az évadok legnagyobb mustrája és értékelése, ezért bátran mondhatom, hogy nagyon nagy öröm bejutni annak versenyprogramjába – szögezi le Rátóti Zoltán színész, a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója. – Különösen annak tudatában, hogy nyilvánvaló: számtalan remek produkció született az elmúlt évadban azon a tizenkettőn kívül is, amely most a legjobbak között megmérettetheti magát. S mi köztük vagyunk! Bevallom, kimondva-kimondatlanul a város, a kaposváriak is nagyon várták már, hogy hosszú évek kihagyása után ez ismét megtörténjen. S boldog vagyok, mert nemcsak az ismerősök, barátok gratulációi jelzik, de mi, a társulaton belül is úgy érezzük, nagyon jó formáját futotta az előadásunk Pécsett.
– A többi versenyprogramból látott valamit?
– Szeretek „belekóstolni” az előadásokba, s ez több ízben sikerült is. Nagy erénye a fesztiválnak, hogy olyan produkciókat hoz egy helyre, amelyekre igen nehéz eljutni évad közben, úgyhogy őrületes restanciám van e téren, de ebből most egy picit lefaragtam.
– Produkciójuk, a Vaknyugat egyik szereplője is, az ír darabban Welsh atyát alakítja. Ily módon színészként is érdekelt a versenyben.
– Noha nem a díjakért dolgozunk, nincs olyan színész, aki ne azzal a vággyal lépne a deszkákra, hogy szeretné megmutatni, hol tart színészileg, s ne gondolna arra, vajon az mennyire értékelhető a zsűri szemében. Az ilyen versenyprogram magával hozza azt az érzetet, hogy megmérettetik az ember, egy teljesen szubjektív mérce alapján. Az összehasonlítás lehetetlen, de épp ettől gyönyörű! Szeretem ezt a szerepet, hálás vagyok érte a sorsnak. Miután a Thália Színházzal közös produkcióról van szó, Budapesten is játszottuk az évad folyamán. Az, hogy átvisszük-e a következő szezonra, több tényezőtől függ, és pécsi fogadtatása is hozzájárulhat a folytatáshoz.
– Melyik díjára a legbüszkébb?
– Szokatlan kérdés, ebből a szempontból még nem gondolkodtam róluk.
– A legújabbal, a Vámos László-díjjal mit ismernek el?
– A színházszervezői, társulatvezetői tevékenységet. 2010 ősze óta irányítom a kaposvári teátrumot, s jólesett az elismerés. Egy időben megkapott díj ugyanis nagyon sokat lendíthet a lelki tartáson, és erőt adhat ahhoz, hogy érdemes tovább csinálni.
– Mondják, a színház nem demokratikus intézmény, hanem diktatúrában működik jól. Ön viszont nem egy diktatórikus alkat.
– Pedig muszáj annak lennem. Néha kemény döntéseket kell hoznom, melyek nem biztos, hogy növelik a népszerűségem a társulaton belül. Viszont egy aktuális probléma sokszor kihat a későbbi időkre, ezt is fontolóra kell vennem. Rend és fegyelem nélkül nem működhet jól egy ilyen hatalmas színházi gépezet.
– Két mondatban összefoglalható az igazgatói ars poeticája?
– Az újrapályázás idején terveztem ezt megfogalmazni. 2014 végén jár le a mandátumom. Akkor összegzem a tanulságokat. Persze, egy ekkora közösség vezetése addig is folyamatos önvizsgálatra késztet, hogy mit csinálok rosszul, mit kellene másként, vajon ebben a helyzetben mit tett volna az elődöm, Schwajda György. Ezeket mind mérlegre teszem, s próbálom folyamatosan kikristályosítani, hogyan tovább.
– A Neil Young Sétány gitáros-énekeseként is sokan ismerik, hallgatják. Most nem az együttessel, hanem első szólólemezének bemutatója kapcsán ragadott hangszert. A Csodalépést zeneszerzőként jegyzi. Mi inspirálta a komponálásra?
– Ha lehetek ilyen nagyképű: ez magától jött. Ha az ember kézbe veszi a gitárt, és gyakorol rajta, akkor improvizálgat is, és jönnek különböző zenei ötletek. Ezeket elraktározom, följátszom, rögzítem az akkordmeneteket, a dallamokat megjegyzem. Úgy hozta a sors, hogy kapcsolatba kerültem Müller Péter Sziámival, aki kitűnő szövegíró, s kértem, hallgassa meg az anyagaim. Tetszett neki, verseket írt hozzájuk, s lett belőle egy egész lemeznyi. Két nagyszerű, pécsi kötődésű muzsikussal, Juhász Gábor dzsesszgitárossal és Restás Gergő dobossal közösen készítettük a lemezt. A bemutatkozó koncertet Budapesten, a Nemzeti Színházban tartottuk, de felléptünk Kaposváron is, a nyáron pedig több fesztiválra megyünk: ott leszünk az Ördögkatlanon, a Művészetek völgyében, Kapolcson, a Kaláka-udvarban és a Balatonföldvári Szabadtéri Színházban is. Szerencsére nagyon jó a visszhangja, a közönség szereti a dalokat.
– Mennyire kötődnek a színházhoz?
– Sok dal az eljátszott és a megvalósulatlan szerepálmokról szól, de beszűrődik a személyes életem is, a civil szféra, a polgármesterség és magyarföldi létem mozaikjai révén. Mint a sanzonok, ezek is mind egy-egy történetet mesélnek el. Ettől érdekesek, ezért is szeretheti őket a közönség: a másfél órás koncerten tizennyolc dalt játszunk el, így tizennyolc különböző történettel találkozhatnak. Akik ismernek, azt mondják, olyanok a szövegek, mintha azokat is én írtam volna. Sajnos versírásra nem vállalkozhatok, de Péternek olyan fantasztikus a beleélő-beleérző képessége, hogy mindent meg tud írni helyettem.
– A fesztivál nyitónapján, a Kaszás Attila-díj átadásán is fellépett. Úgy sejtem, személyes indíttatásból.
– Attila a barátom volt. És osztálytársam a főiskolán, szobatársam a kollégiumban, úgyhogy a nap huszonnégy órájából huszonnégyet együtt töltöttünk. Már ez is elég lenne ahhoz, hogy részt vegyek a nevével fémjelzett díj átadásán. De ő remek zenész is volt, főiskolás korunkban közös együttesben játszottunk, s ennek az emléke folyamatosan bennem él. A díjátadón egy olyan dalt énekeltem, ami a mi korosztályunkról szól. Az út felén – ez a címe, s egy hajdanvolt amerikai sláger magyarított változata, Sülyi Péter barátom írta a szövegét. Arról szól, hogy az életünk felén feltesszük a kérdést: hogyan érdemes élni? Szerintem úgy, ahogy Attila is tette, hogy noha már nincsen köztünk, de olyan jelet, emléket és életművet hagyott maga után, ami ennyi év távolából is követendő példa. Azok számára is, akik ismerték, azoknak is, akik nem. Nekünk pedig megadatott, hogy a barátai lehettünk, s ez még inkább arra ösztönöz, hogy az örökségét továbbvigyük.
– Mit kívánhatok a jövő évadra?
– Azt, hogy jövőre találkozzunk ugyanitt. Ebben minden benne van.
