Nem lehet panaszunk, a nyár Pécsre menetrendszerűen érkezett, pontosabban berobbant. A repkedő 30 fokokban egy emberként sóvárgunk a lehűlés, a hideg italok, az árnyékos helyek iránt. Ez nyilván nem újdonság, az viszont igazán érdekes, hogy 40-50 évvel ezelőtt Pécsett hogyan viselték a városiak a hasonlóan kemény meleg nyári napokat. Van egy pár érdekes sztorink a város forró múltjából!
20 ezren a pécsi strandokon
A 34 fok, az közel 50 éve, 1973 júliusában is 34 fok volt. Ma sem élvezzük túl sokan, és akkor sem volt egy leányálom ilyen hőségben létezni, ráadásul akkor még bőven nem létezett a hőségriadó fogalma sem. Ekkor Pécsett megdőlt egy amolyan rekordféle is a városban, ugyanis a rekkenő hőségben egy héten belül több mint 20 ezer pécsi rohamozta meg a néhai Balokány-fürdőt és a Hullámfürdőt!
Volt olyan nap, amikor több mint 2 ezer ember próbált meg lehűlni a pécsi strandok vizében, amik ennyi felforrósodott testtől feltehetően közel sem voltak frissítően hűvösek.
Amikor nagyon szükség volt a sörre
Evidencia, hogy az ilyen nagy hőségben megnő a jéghideg sörök és az üdítők iránti vágy, de 1973 júliusában ez kifejezetten extrém szintet ért el: a Pannónia Sörgyár naponta 3 ezer hektoliter sört szállított a vendéglőkbe, boltokba, ami közel ezer hektoliterrel többet jelentett az átlagos nyári mennyiségnél.
Ahhoz, hogy a szomjas pécsieket ki tudják szolgálni, munkába kellett hívni a szabadnapos kamionsofőröket is, 30 hattonnás járművel járták a várost és terítették a nedűt rendületlenül. Szerencsére sikeresen oldották meg a missziót, ki tudja, mi történt volna egy tikkasztó nyári napon beütő sörínség esetén.
Rekordmennyiségű vizet ittak a pécsiek
Nem csak a sörre volt nagy igény, hanem a vízre is 1973 nyarán, kritikus volt a vízhiány a Pécsi Vízműnél. Annyira, hogy a Mohácsi Vízkiemelő Műből kellett naponta több mint 40 ezer köbméter Duna-vizet pumpálni Pécs felé, ami a maximumot jelentette akkoriban. Szomjazott ekkor egész Pécs, ami rekordot eredményezett: a városban több mint 50 ezer köbméter ivóvíz fogyott pár nap alatt, az pedig kifejezetten érdekes, hogy ez a jelentős mennyiség is kevés volt, a korabeli beszámolók szerint ugyanis még legalább 8 ezer köbméterre lett volna szükség naponta, de egyszerűen nem volt több.
A helyzetet súlyosbította, hogy egy áramszünet miatt leálltak a város vízszivattyúi, ami miatt a belvárosban hosszú órákig nem volt víz. Azt senki nem akarja hallani 35 fokban, hogy „elnézést, de csak annyi vizet igyanak, amennyi igazán szükséges”.
Akiknek a 30 fok hűvösnek számított
Most pedig jöjjön pár történetmorzsa azokról a pécsiekről, akik kereken 40 évvel ezelőtt, 1979 júniusában, több mint 30 fokos melegben melóztak olyan izzó, kíméletlenül forró körülmények között, amit ma már egyszerűen csak kínzásnak mondanánk. Ott voltak például azok a munkások, akik félmeztelenül, minden árnyék nélkül, a semmi közepén építették az Abaliget és Bükkösd közti vasútvonalat: „Amerre a szem ellát, a sínek fölött remeg a levegő. A felhevült sín ontja a 45-48 fokos meleget. Árnyék, hűs hely csak arrébb, az erdőben” – írta a korabeli sajtó. Nehéz feldolgozni azt is, hogy a régi – természetesen nagyon nem klimatizált – pécsi buszok vezetőfülkéjében délre 45 fokos hőség ült be. Egy buszsofőr így élte meg az embert próbáló helyzetet:
– Már másfél liter szódavizet ittam meg. Trikóban kényelmesebb lenne vezetni, de azt nem engedik. Az viszont könnyebbség, hogy nyakkendőt nem kell kötni az inghez.
A Pécsi Porcelángyár égetőkemencéinek közelében dolgozók 53 fokban melóztak. Tette ezt Mészáros Jenő is, aki a következőket nyilatkozta a kegyetlen helyzetről:
– A kemencében 820-830 fok van, mellette 53. Sok, sok, de már megszoktam, hozzá vagyok edződve. Azonban még így is lecsúszik a torkomon három és fél liter ital egy műszak alatt. Én most már annyira tűröm a meleget, hogy az itteni ötvenegynéhány fok után a kinti harminc nekem már kicsit hűsnek számít.
Végezetül pedig képzeljük el, hogy milyen lehetett ilyen hőségben a vasasi szénbányák több mint 40 fokos mélységeiben húzni az igát:
„A forró, fekete por belepi az embereket, a hörgő teherautókat, az akna felé vezető utat. Itt lent, a külfejtés mélyén, negyvenfokos a hőség. Vasas-bánya legforróbb pontja ezekben a napokban a külfejtés szénfala […] a fejtés nyolcvan méter mély »kráterében« megszorul a több mint háromszáz méter hosszú és közel kétszáz méter széles művelési terület minden hője és pora. A teherautókat üldöző perzselő porfelhő nem tud leszállni: az egyik kocsi a másikat követi.”
A szocializmus termelésfétisének azonban nem szabott határt semmi: a bányában nem állt meg a munka, noha rettenetesen sokan betegedtek le a brutális körülmények miatt. A hurráoptimizmus viszont mozdíthatatlan volt:
„Átlagosan 180-200 ember hiányzik mindennap a termelő csapatokból. A hőség gyötör a föld alatt is. Melegebb a behúzott levegő, de nem is ez a főgond. A kánikula kikezdi az embereket, s miután viszonylag sok az idős bányász, sok a tüdő- és szívpanasz is […] üzemi szinten egyelőre (viszont) nincs baj, a félévet 106 százalékos tervteljesítéssel zárták, sőt rekordok is születtek.”
