„A remény hal meg utoljára. Egyetlen reményünk. Míg élünk, remélünk.” Ismételgetjük az ismert mondatokat. De vajon belegondolunk-e a mélyebb jelentésükbe? A remény azt mondja: most rossz, de majd jobb lesz. Kérdés, mit tehetünk addig? És ha megtettük, mi lesz a reménnyel és a vágyott dologgal a végére? A realitás, az illúzió és a tudatosság kérdéseit feszegette a Pécs TV Lélektükör című műsora.
Realitás versus remény, illúzió – szavak, melyek élethelyzettől és értelmezéstől függően bírhatnak nagyon negatív és nagyon pozitív tartalommal.
„A remény egyike azoknak a fogalmainknak, amelyek szélsőségesen bőséges értelmezési tartománnyal bírnak. Létezik egy nagyon negatív véglet a remény értelmezésében, amely vak, és boldogtalanná teszi az embert, vagy tovább fokozza a boldogtalan ember boldogtalanságát. A másik értelmezésben pedig egy nagyon-nagyon pozitív dolog, amikor a remény valami olyan erőforrás, ami segít bizonyos helyzeteket túlélni, vagy elérni valamilyen célt. Ha egy kicsit távolabbra nézünk, akkor reménykedhetünk abban is, hogy jobbra fordulnak péládul a történelmi, politikai folyamatok. Tehát azt gondolom, hogy a remény túlmutat az egyén szintjén. A közös remény lehet akár egy közösségösszetartó erő is, egy közös motiváció akár” – mondta dr. Somogyi Erika orvos, pszichoterapeuta.
Vágyakozás, reménykedés, illúzió, ábrándozás, tünemények keresése – sok szó, amit rokonértelműként használunk, bár jelentésük eltérő.
„A reményt csereszavatosan használjuk a vággyal, az illúzióval, sőt, adott esetben még a hallucinációval is. Pedig ezek a fogalmak mást jelentenek. A vágy valamifajta materiális igény, szükségletkielégítésre irányuló késztetés. Az illúziót megközelíthetjük az érzékszerveink oldaláról. Minden érzékszervünk meg tud bennünket tréfálni, és el tud velünk hitetni olyan dolgokat, amik valójában a külső környezetben nincsenek – létezhetnek látási, hallási, de akár szaglási illúzióink is. Például, ha elsétálunk egy olyan helyen, ahol gyerekkorunkban pékség volt, akkor előfordulhat, hogy érezzük az illatát annak a pékségnek, ami már évtizedek óta nem is létezik. Ezek illúziók, amit nem célszerű összekeverni a remény fogalmával. De az illúzió nemcsak fizikai síkon tud létrejönni, saját magunknak is tudunk teremteni illúziókat. Ez azt jelenti, hogy észlelni, tapasztalni vélünk valami olyasmit, ami valójában a külső környezetben nincsen. Egy szerelmesnek számtalan illúziója lehet a kedvesével kapcsolatban vagy egy szülőnek a gyerekével kapcsolatban, amit ő egészen komolyan valóságnak érzékel, de a környezetében ezt mindenki máshogy látja vagy gondolja. Kicsit önámítás, kicsit önbecsapás. Azért van mindig nagy közönsége az illuzionistáknak, mert szeretjük a csodákat. Szeretjük azt hinni, hogy ha valamit nagyon vágyunk, akkor az meg is tud történni, még akkor is, ha mi magunk nem teszünk érte semmit” – magyarázta a terapeuta.
A csodákat a belső lelki folyamatainkban is szeretjük elhinni, akár a saját működésünkben vagy a kapcsolatainkban.
„Hitegetjük magunkat, vagy hitegetnek bennünket, és bár számtalanszor bebizonyosodik, hogy ez nem a valóság, és sose fog valóra válni, mégis a végtelenségig lehet húzni például egy párkapcsolati krízist azzal az illúzióval, hogy majd egyszer csak máshogy fog történni. Például a szenvedélybetegek családjában, emberi kapcsolataiban ez egy nagyon gyakran működő mechanizmus. Ennek az egyik oka az, hogy néha olyan nehéz szembenézni nem is a valósággal, hanem annak következményeivel. Hogyha belátom azt, hogy amit én táplálok, az egy illúzió, akkor annak következményei vannak. Tehát amíg az illúzióban tudom tartani magam, addig meg tudom óvni magam a következményektől. Meg tudom óvni magam egy konfrontációtól, egy döntéshozataltól, meg tudom óvni magam attól, hogy változtassak valamin. Hiszen a változtatás szorongást keltő. Így ragadunk bele bántalmazó, vagy megterhelő kapcsolatokba” – mondta Somogyi Erika.
A változásra, változtatásra való nyitottság mértéke komoly kérdés. A felelősségvállalás mellett szembe kerülünk az erőforrásainkkal kapcsolatos dilemmával, és válaszra vár az a kérdés, hogy melyik a könnyebb – az illúziókban ringatni magam, vagy szembenézni a realitással.
„Személyiségfüggő, hogy ki mire képes és hol tart. Van, aki nagyon hamar azt tudja mondani, hogy hiszem, ha látom, míg mások meghalogatnak, hátha az illúzió valóra válik. Nagyon nehéz az illúziót a reménytől elkülöníteni, mert mindkettőnek van valamilyen célja. Remény esetén létezik egy kitűzött cél, léteznek oda vezető utak, és a hit abban, hogy képes vagyok arra, hogy én ezt az utat bejárjam. Ez egy egészséges megküzdési folyamat. Illúzió esetén a cél nem feltétlenül reális, sokszor csak az érintett ember hisz benne vagy valaki, aki őt nagyon szereti. És itt eljutottunk a hit kérdéséhez. Például egy betegségből való kilábalás esetén ez lehet vallásos hit, hit a saját erejében, testében, akaraterejében, gyógymódban, bármiben, amit ő kiemelten hatékonynak talál. Az a fontos, hogy ez a hit valamilyen módon szorosan illeszkedjen az adott ember személyiségéhez, világképéhez. A kreatív hit szabadabbá teszi például a gondolkodást” – magyarázta a szakember.
Kérdés, mennyiben mentális játék az, hogy a külső valóság és a belső valóságunk közötti összefüggések milyen interakciókat tudnak működtetni, azaz min múlik az, hogy valakinek a belső valósága képes felülírni, vagy legyőzni a külső körülményeket. Hol van a tudatosság szerepe mindebben?
„Történelmi tapasztalatok mutatják, hogy léteznek olyan emberek, akik erre képesek. És pont ezek az emberek, akik példaként és mintaként tudnak szolgálni nehéz történelmi időkben és nehéz helyzetekben, de akár a privát élet nehéz helyzeteiben is, mert tanítanak nekünk valami olyasmit, amit nem hoztunk magunkkal. Azt, hogy az inger és a válasz között képesek legyünk megállni, képesek legyünk érzékelni a szabadságunkat és képesek legyünk az érzékelt szabadsággal kezdeni valamit, ami aztán befolyásolja a jelenlétünket, és ilyen módon a kimenetelt is. Ez egy olyan folyamat, amit egy életen keresztül lehet tanulni és fejleszteni. Természetesen minél kisebb a tét, annál könnyebben tudunk megállni, annál könnyebben tudunk egy pillanatig elgondolkodni, vagy egy pillanatra becsukni a szemünket és befelé figyelni, végig gondolni, hogy abban az adott helyzetben mi is a célunk, milyen döntési lehetőségeink vannak. Ilyen módon azt gondolom, hogy a remény és a tudatosság nagyon szorosan tud egymáshoz kapcsolódni, és nagyon sokat tud segíteni a remény abban, hogy fejlesszük a tudatos működéseinket. És ebből a nézőpontból nézve, akkor az is tisztán látszik, hogy nem baj, hogyha néha kicsit eljátszadozunk az illúzióval, ha tudjuk, hogy most épp játszadozunk az illúzióval” – hangzott el a Lélektükörben.
Gombár Gabriella
