Az ünnepi könyvhét pécsi eseményei idén a Hild udvarban zajlottak. A Művészetek Háza – Virág cukrászda – Elefántos tömb határolta szépséges mediterrán udvarba azok is elmerészkedtek, akik már nem vennének részt zárt térbe szánt programokon. Az utolsó napon, vasárnap három íróval is találkozhattak – két beszélgetésen. Tökéletes maradt az idő, így nem kellett igénybe venni az esőhelyszínt, az épület belsejét, ahonnan, meg az utcáról behallatszott ugyan az udvarba némi zaj, más viszont nem zavarta az együttlétet.
Írta: V. Gilbert Edit
Szorongással teli állapot ma rendezvényt szervezni. Egy éve még csak a szabadtéri programoknál jelentett örök izgalmat, hogy megtarthatóak-e, kémlelték is az időjárás-előrejelzést a rendezők, meg aztán télvíz idején, hogy a távolról hozzánk készülő vendég hóban-jégen eljut-e a helyszínre. A megbetegedésnek, a technika bedőlésének is mindig van egy alapkockázata.
Március 12-e óta azonban minden másképp van. Gondosan előkészített eseményeket töröltünk el tavasszal, s bár a nyáron ez-az megvalósult, a nagy fesztiválok többsége elmaradt. A POSzT időpontja másodszor is halasztódik. Az őszre szorított programok az eredetileg ide tervezettekkel egymásra tolultak, de félő, hogy pillanatokon belül a régieket és újakat is törlik központilag, vagy maguk a programgazdák fújják le; fő is a fejük, hogy illik-e hívni közönséget most bármire. Napi tapasztalataik alapján számolnak vele: nem biztos, hogy létrejön, amin dolgoztak, hisz már mindenki kontakt kontaktja, könnyen kieshet az adott napra előadó, kérdező, közönség.
Mindennek fényében különösen örömteli, hogy offline zajlott a pécsi könyvhét beszélgetéssorozata, négy napján tíz szerzővel a lehető legkellemesebb környezetben. Minden meghívott megérkezett, s egy plusz kötet is beiktatódott. A legtöbben Tompa Andreát hallgatták, de még az idővonal végére került szerzőre is kíváncsiak voltak az estébe hajló alkalmon.
Pécsi és nem pécsi írókat, költőket közel azonos számban kérdeztek a Jelenkor szerkesztői; az utolsó napon olyanokat a városunkban élők közül, akiknek még fizikailag nem jelent meg a könyvük. Görföl Balázs talált néhány közös pontot, például hogy ez a harmadik szépirodalmi kötetük mindkettőjüknek. Milbacher Róbert a három réteg kezdetét olvasta fel új regényéből, az Angyali üdvözletekből, Kiss Tibor Noé pedig a Beláthatatlan táj egyik hősének, a fiatal, kómás állapotból „beszélő” lánynak egy diszkóban játszódó jelenetét, prózaversben. Kiss témát és nézőpontot váltott mostanra, négy hangra komponált. Milbacher azon töprengett: posztmodern-e tényleg, s ha igen, korszerű-e a megírhatóság, elbeszélhetőség megkérdőjelezésén alapuló regénye ma, a posztmodern után, amikorra felerősödött a vágy az olyan történetre, amelynek érvényessége nem függesztődik fel lépten-nyomon. Az évődő hárítások közben, amikor például éles szemű szerkesztőjükről vagy a szakmabeli barátról anekdotáztak, aki egykor elutasította a regénykezdeményt, kiderült, miről nyilatkoznak meg szívesen. Epilepszia és transz, kinyilatkoztatás, hit, szeretet, betegség tárul fel Milbacher irodalmi apokrifjában, melynek fej nélküli emberéről bizonyára nem véletlenül jut eszünkbe A Mester és Margarita is (az író egyik kedvenc műve). Kiss Tibor Noé pedig e szintén régóta magában hordott szövege kapcsán kómába esett szereplőjéről mesélve talált most magára. Az ő állapotrajzának megírásához kapott orvosi tanácsokról, e titokzatos léthelyzet megterhelő tanulmányozásáról – s a regényírás terének őrületéről beszélt szenvedéllyel. Némileg borzolta a kedélyüket, mikor arról kérdezték őket, miként is íródnak ők most a kortársi magyar horizontra, például mert egyikük nem irodalomtörténész, hanem (önmeghatározása szerint) szociológus-focista-tördelő, másikuk pedig nagyon is az, bár egy másik századé.
Nehezebb úgy beszélni könyvekről, hogy azokat nem foghatjuk a kezünkbe, nem látjuk a borítót, de ez most ilyen idő: a vírushelyzet miatt maradtak megjelenés-közeli állapotban, s halasztódott a bemutatójuk. Zoltán Gáboré, az abszurd antológia alcímű Szép versek 1944 viszont már megjelent a nyár elején, s a felolvasásból megértettük, miért meghatározhatatlan a műfaja. (A szerző jelezte: más nemzeteknél gyakoribbak az átmeneti műfajok.) Az általa összegyűjtött akkori verseket ugyanis összefogta, összekötötte magyarázataival, így a breviárium, sőt az esszéregény műfaja is szóba jöhet meghatározásakor. A színházrendező végzettségű író néhány éve az Orgiával robbant a köztudatba, amely nyilas suhancok budai rémtetteiről szól. Ha kötelező olvasmánynak nem is tenné, de a benne foglalt tudást a szűk és tág környezettel megismertetné. A moderátor Vilmos Eszter érdeklődött, milyen a visszhangjuk, hisz többszörösen is darázsfészekbe nyúlt velük, amire az író kifejezte aggodalmát, hogy kínos lenne, ha az utóbbi munkája verstani meghatározásaiban pontatlanságon kapnák. Mivel pedig dokumentumalapú regényében az elkövetőket néven nevezte, forrásokkal felvértezve védené alkotását s magát a személyiségi perektől.
Ott született és élt évtizedekig, ahol mindez zajlott az utcákon, épületekben. A regény megjelenése után egy környékbeli történelemtanár már-már meghívta magukhoz az iskolába, s talán attól az ajánlattól riadt vissza, hogy a szerző önként ajánlkozott a házak múltjának feltárására is, ahol a diákok laknak. Egy másik, a Lauder Javne Gimnáziummal megvalósult azért a találkozás.
Az új kötetben látszik: a Nyugat harmadik nemzedéke ereje teljében, erotika íródik a halál tudatában, sok a hitvest, kedvest hazaváró vers, városképek villannak fel (főként az ostromlott fővárosról) és jelen van Erdély. A kérdésre, hogy melyik a kedvence, s hogy mi lepte meg, elmesélte, hogy szinte mind az övé, hisz egy részüket kézzel másolta ki a lapokból a könyvtárban, illetve hogy azon töpreng: miért, mi helyett is szól annyi vers – a Balatonról a ’44-es versantológiában.
