Bóbics Dia munkássága régóta üde színfoltja a pécsi művészeti életnek. A Németországot is megjárt fiatal hölgy viaszobjektjei jelenleg a Nick-udvar Fekete-fehér Kiállításán tekinthetők meg. Vele beszélgettünk műalkotásairól és a pécsi kulturális életről.
[note note_color=”#ff6a60″]1977-ben született Zalaegerszegen. 1996 és 2003 között a PTE Művészeti Karának rajz-vizuális nevelés szakos hallgatója volt, mellette elvégezte a számítógépes zenei szerkesztés specializációt. 2000-ben Sokrates Erasmus ösztöndíjjal egy szemesztert tanult Münchenben, majd a 2001/2002-es tanévben Bajor Ösztöndíjjal járt ott ismét. 2003-ban diplomázott Pécsett, majd visszatért Münchenbe, ahol a Müncheni Művészeti Akadémia festő szakán Sean Scully tanítványaként diplomázott 2007-ben. Ugyanebben az évben felvételt nyert a PTE MK Doktori Iskolájába, így München és Pécs közt ingázott. 2009 őszén visszatért Pécsre, ahol a PTE MK Doktori Iskola posztgraduális festészeti tanulmányait végezte 2010-ig. Jelenleg a doktori fokozat megszerzésére készül. 1998 óta állít ki rendszeresen Magyarországon és külföldön egyaránt.[/note]
– A Fekete-fehér Kiállítás darabjairól mit kell tudni?
– Régóta az emberi testből és annak sérülékenységéből indulok ki. Először a felszínen, külső ábrázolás révén, majd egyre mélyebbre, a szervek felé mozdultam el. Ez valahol a tudomány és a művészet lehetséges kapcsolatának felkutatására, megtalálására tett kísérlet (interdiszciplinaritás), amivel természetesen nem vagyok első a világon, vannak ennek korábbi előképei a művészetben. Szeretek többféle anyagot használni, ezekhez az objektekhez paraffintáblát hevítettem fel, amit víz segítségével formáltam. Az anyag finomsága fontos, ezért szeretek plexit és fóliát is használni, mert így a száraz témák finomabban jelennek meg – ez egy ellenpont. A nagyító segít a közelségre, a bensőségességre asszociálni a befogadóknak.
– Mivel magyarázható az emberközeli téma absztrakt megjelenítése?
– Az ember sérüléseinek organikus visszatükröződései a munkáim, amelyet különböző, valós térszerkezetekbe ágyazok. Ezek együttes szerepeltetése egy belső, pszichés tér hangulatát jelenítik meg, különböző sejtvariációk változatos kapcsolódásával. A vonal a Mutáció c. sorozatomban nem körvonalat jelent, hanem egy struktúra alkotóeleme.
– Objektek, képek, zene – sok mindent csinálsz egyszerre. Hogy tudod mindezt ezt kézben tartani?
– Az életem és a környezetem folyamatosan hatással van rám. Ugyanakkor tudatos gyűjtés, kutatás eredménye is egy-egy munka, sokszor ilyenkor merítek ötletet. Sok minden tudok párhuzamosan csinálni, egyik a másikat hozza magával. A technikák változása abból is adódik, hogy nincs műtermem, így amit csak lehet, próbálok otthon, tiszta körülmények között megalkotni. Szeretem az ipari anyagokat, az ember szinte bármit felhasználhat: plexi, fólia. Az is érdekes, hogy adott anyagból mit lehet kihozni – ez inspirál és egy kísérleti folyamat előzi meg.
– Hogy látod a pécsi művészeti életet?
– Elégedett vagyok, de kicsit markánsabb nemzetközi jelenlét hiányzik nekem. Az mindenképp elmondható, hogy elég lokálpatrióta a város. Ha pécsiek állítanak ki, arra többen mennek el. Vannak úgymond törzslátogatói a különböző megnyitóknak, ők különösen nyitottak szinte bármilyen kiállításra, de alapvetően megvannak a meghatározott rétegek, csoportok, egy-egy kiállítás célközönsége. Egy kiállításmegnyitó közösségi tér is, ahol az ember spontán találkozhat ismerősökkel, barátokkal.
[box title=”További munkák”]Bóbics Diána korábbi képei megtekinthetők ide kattintva, zörej-zenéjébe pedig itt lehet belehallgatni.[/box]