Szemelyácz János lassan húsz esztendeje mindennap a drogproblémákkal, szenvedélybetegségekkel, alkoholizmussal kel és fekszik. A Pécsi Drogambulancia (néhány hete Addiktológiai Ambulancia) és az ezt fenntartó INDIT Közalapítvány vezetőjét kérdeztük arról, miért jó dolog másokon segíteni, milyen az a gyógyítás, ami csak akkor működik, ha a beteg is akarja, s mikor hódíthatja el vitorlás barátaival a kékszalagot?
– Húsz éve foglalkozol hivatásszerűen függőkkel, addiktológiai problémákkal küzdőkkel. Mégis, mi vitt rá erre?
– Papnak és csillagásznak, meg – mivel a csodálatos természeti kincsekkel bíró Kocsolán gyerekeskedtem – erdésznek is készültem fiatalkoromban. Talán háziorvos édesapám és szülész édesanyám vitt rá leginkább, hogy ezek helyett valami tisztességes, piacképes állást válasszak. Két helyre adtam be a jelentkezésemet: az orvosira részben a fenti okok miatt, és a filmművészetire, mert imádtam fényképezni, a kis Super 8-as kamerámmal operatőrködni. Végül ide se, oda sem kerültem be. Másodszorra viszont az orvosira vettek fel, innen indult minden.
– A legtöbben onnan is sebésznek mennének tovább…
– A sikertelen felvételi után egy évet a sebészeten voltam én is, és annyira megtetszett, hogy az egyetem elején még sebész akartam lenni. Mesterem, mentorom, Márk Bertalan azonban eltávozott az élők sorából az egyetem elején, s szépen lassan ki is ábrándultam mind a sebészetből, mind a hagyományos, mechanikus orvoslásból. Ekkor indultam el a pszichiátria irányába: Stark András karolt fel, s a Mentálhigiénés Intézethez kötődtem sokáig, majd a Pszichiátriai Klinikára kerültem. Tetszett, így ott is ragadtam.
– Már akkor is vonzott, hogy szenvedélybetegeken segíts?
– Akkoriban főleg alkoholisták képezték az addiktológiai betegeket, akikkel az egészségügy vajmi keveset bírt kezdeni, így ez nem igazán adott motivációt. A szakvizsgámat megelőző évben kerültem kapcsolatba a droghasználókkal, ami sokkal érdekesebbnek, sokrétűbbnek tűnt, s egy felkérés után kerültem az akkori Drogközponthoz. Azt láttam, hogy a kábítószert használók, vagy inkább a függők általában életük egy nehéz pillanatának kezelése miatt nyúlnak a droghoz. Komoly munkával, közös akarattal pedig jól lehet kezelni a betegségüket, problémáikat.
– A laikus azt gondolná, lehúzza az orvost is, ha nehéz sorsúakkal van napestig, krízisben lévőkön segít. Nálad ez soha nem okozott problémát?
– Szerencsére folyamatosan van sikerélményünk, pozitív visszajelzésünk. A terápiát átlagosan egy évre tervezzük, és ebben nagyon sok hatást, élményt élünk át közösen. Minden eset más és más, s szívderítő, ha a kliens és a segítő is hisz a javulásban, a felépülésben. A kliensekkel való munkából inkább én is töltekezem, erőt merítek, ami fontos a szakmapolitikai „csatározásokban”, mivel a politika időről időre átitatja az addiktológiával kapcsolatos programokat, teendőket (lásd. épp a legújabb Drogstratégia íródik), vagy éppen mert megnyert pályázati összeget tart vissza az éppen aktuális kormány, és rengeteg többletmunkával jutunk hozzá ahhoz, ami egyébként jogosan járna. Amúgy elég pörgős vagyok, és sokszor ez is motivációt ad, és azt érzem, csinálni kell, menni előre.
– Adja magát a kérdés, mennyire tud valaki segíteni, ha nem használt, használ drogot, nem ismeri a hatásait? Te nyúltál már szerekhez?
– Hogyne tudna, hiszen az orvos a munkája során rengeteg beteg tapasztalatát gyűjti össze. A legkülönfélébb, legrészletesebb hatásmechanizmusokkal ismerkedik meg a szakirodalom és pácienseinek beszámolóiból. Hazudnék persze, ha azt mondanám, nem próbáltam ki néhány pszichoaktív szert, de soha nem éltem velük rendszeresen. A kíváncsiság engem is hajtott a drogok felé is, ugyanúgy, ahogy más ökörségeket is csináltam életemben; bevállalós típus vagyok, mondhatni: kockázatkereső.
– A lelki megterhelések legyűrése is megy egyedül?
– Voltam már magam is páciens, azaz kértem segítséget szakembertől. Orvosként is azt vallom, s tanácsolom másoknak is, hogy érdemes segítőt keresni, ha egy problémán elakadunk. Egyedül sokszor nehezebb, fájdalmasabb és lassúbb. De hiszen klienseinknek is ezt mondjuk: a közösségben, csoportban végzett terápia gyorsítja a felépülést.
– Családod, három gyermeked van, ráadásul hobbid a szörf, a vitorlázás is. Jut rájuk idő?
– Törekszem arra, hogy több időt lehessek velük, mert hamar felnőnek és huss. Ha viszont hazaérek, ők az elsők, s ha marad is munkám – sajnos gyakran marad –, leginkább csak a késő esti órákban foglalkozom vele. A hobbimra sajnos kevés idő jut, de nagy álmunk a barátaimmal, hogy egyszer elhódítsuk a kékszalagot a Balatonon. Három éve hetedikek, tavaly tizenkettedikek lettünk közel hatszáz indulóból. Ez ugyan negatív tendencia, de remélem, egyszer lesz olyan jó szelünk és hajónk, hogy elsőként érünk be.
