2 C
Pécs
szombat, november 16, 2024
KezdőlapAbszolút PécsPécsiek a Gulagon: „Sokszor felnéztünk az égre, hogy merre van a...

Pécsiek a Gulagon: „Sokszor felnéztünk az égre, hogy merre van a mi hazánk. Erre, arra, amarra?”

Az Országgyűlés 19 éve, 2000-ben nyilvánította február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává, miután Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt akkori főtitkárát 1947-ben ezen a napon tartóztatták le jogellenesen és hurcolták el a Szovjetunióba. Kényszermunkára ítélték, 25 évre. Ebből az alkalomból elevenítjük fel a hazai kommunista diktatúra szörnyűségeit, majd pedig egy baranyai áldozat visszaemlékezéséből szemezgetve mutatjuk be, milyen is volt az élet a Gulagon.

Borzalmas számok

A kommunista diktatúra minden kegyetlen és tragikus történetfoszlány és szörnyű részlet nélkül, pusztán a számok tükrében is borzalmasan hangzik azok számára, akik nem éltek annak túl hosszú ideje alatt: 1945 és 1989 között több mint 70 ezer embert börtönöztek be politikai okból Magyarországon, az 1956-os megtorlás áldozataival együtt pedig összesen 714 embert végeztek ki és összesen 65 ezer magyar Gulag-áldozatról tudunk, de persze ebben az amúgy is ijesztő számban nincsenek benne azok, akik például járványokban, betegségekben, balesetekben haltak meg a kényszermunkatáborokba vezető úton.

Munka egy Gulag-táborban az ’50-es években (fotó: MTI reprodukció/Memorial Egyesület Moszkva)

Szakértői-történészi becslések szerint mintegy 600 ezer táborokba deportált magyar közül minden harmadik, vagyis nagyjából 200 ezer magyar vesztette életét. És akkor még nem esett szó a diktatúra azon több százezerre rúgó áldozatairól, akiket Magyarországon börtönöztek be, kínoztak és vallattak, nyomorítottak és bélyegeztek meg hovatartozásuk, vallásuk, nemiségük miatt egy életre az ávósok.

Napi 16 órában dolgoztak (fotó: MTI reprodukció/Memorial Egyesület Moszkva)

Az 1946-ban megalkotott úgynevezett „hóhértörvény” következménye szinte felfoghatatlan: 1956-ig több mint 40 ezer magyart ítéltek el koncepciós perekben, a párt parancsára. Az elítéltek többségét besúgók küldték „bíróságra”, az ’50-es évek közepén – egy ÁVH-jelentés szerint – 40 ezer ilyen spicli dolgozott a pártnak és több mint másfél millió magyarról jelentettek és vezettek nyilvántartást.

Budapestiek egy ávós tisztet rugdosnak

Az 1956-os forradalom leverését követő megtorlás során, 1958-ig több mint 20 ezer magyart ítéltek börtönbüntetésre és összesen 229 embert végeztek ki. A hazai internálótáborokban, például Kistarcsán és Tökölön 13 ezer rabot tartottak fogva 1957 és 1960 között. A szörnyű az, hogy napestig lehetne sorolni a különböző statisztikák, beszámolók és kutatások alapján ezeket az ijesztő és szomorú számadatokat. Az pedig gyászosan ironikus, hogy a kommunizmusban elvileg mindenki egyenlőnek számított, de csak „papíron”.

Besúgások kora

A Kádár-korszak hírhedt Államvédelmi Hatósága elméletben az ország védelmét látta el, persze ma már mindenki tudja – még azok is, akik valamiért visszasírják ezt az időszakot – hogy az államvédelmisek az állampolgárok teljes ellenőrzését és a „párt ellenségeinek” megfigyelését szolgálták. Szerte az országban – így Pécsett is – mindennaposak voltak a civilek és a beszervezett spiclik besúgásai.

A fogvatartottak rokonai és szerettei beszélőn a Buda-Déli Központi Internálótáborban 1948-ban (fotó: MTI)

ÁVH-s tisztek vittek el mindenkit, akit ’56-osnak bélyegeztek, akiknek más véleménye volt az ország vezetéséről, aki eljárt istentiszteletekre, akiknek voltak külföldi vagy külföldre menekült rokonai, vagy épp azokat, akiket valaki-bárki gyanúsnak tartott és ezért feljelentett. Bárki feljelenthetett bárkit, nem kellett hozzá ügynöknek lenni, elég volt az is, ha nem volt szimpatikus a szomszéd, vagy ha például valaki meg akart szabadulni egy munkahelyi konkurensétől.

Vizes fogda és gúzsban lógatás

A magyarországi kommunista diktatúra legismertebb, rettegett intézménye – a budapesti börtönök és kínzótermek mellett – a recski kényszermunkatábor volt, ami 1950 és 1953 között működött az ÁVH vezetésével, a szovjet Gulagok példájára alapozva.

Egy fővárosi ÁVH-pince, ahol sokakat kínoztak meg (fotó: munkatáborok.hu)

A titkos, sokáig tagadott táborban dolgozták ki a „vizes fogda” kínzásmódszerét, melynek során a vallatottakat egy akkora és olyan mély gödörbe kényszerítették, melyben csak állni lehetett, a gödör pedig rendszeresen feltelt talajvízzel: az alvás lehetetlen, az éhezés és a tüdőgyulladás viszont garantált volt. A másik kínzás a „gúzsban lógatás” volt, ami elég magától értetődő: szorosan összekötötték a fogvatartottakat és a cellák plafonjára lógatták őket – sokszor fejjel lefelé – napközben és éjszakára egyaránt. Sztálin halála után egyébként Nagy Imre a többi hazai táborral együtt a recskit is bezáratta.

Út a Gulagra, Pécsről

A kommunista munkatáborok célja ugyan nem a szándékos népirtás volt, noha nem álltak messze ettől: a párt „ellenségeit”, a bűnözőket, a kulákokat (azaz a tehetős parasztokat), és persze az ártatlanul elítélteket lényegében kiéheztetve dolgoztatták napi 16 órában, egy-egy kőbányában, fagypont alatti időjárásban, akárcsak valamiféle haszonállatokat. A Gulagra hurcolt magyarok óriási számban Pécsről indultak a kíméletlenül hosszú útra. Az alábbiakban az 1923-ban született vókányi Strebl Róza visszaemlékezéséből tudhatunk meg többet arról, hogy milyen lehetett az út a kényszermunkatáborba. Strebl Róza 20 éves volt, mikor elvitték.

„Keresztülmentünk az egész városon, ki a Lakits-laktanyába. Az üres volt […] Ott volt egy
nagy lovarda, meg lovak is voltak ott, meg a kaszárnya, ahol aludtak a katonák, de az már egészen tele volt emberekkel […] még ott volt a trágya, és ki kellett lapátolni meg kisöpörni, aztán beszalmáztak. Ott aludtunk, ott voltunk két hétig. Ott mindenkit megvizsgáltak orvosok […] Volt egy nő, akit megerőszakoltak az oroszok. Valami betegsége lehetett, mert utána hazaküldték. A többi ottmaradt.”

Recsk, 1950-ben (fotó: MTI)

„Éjjel kikísértek az állomásra Pécsen, ahol egy nagyon hosszú szerelvény állt. Teheneket, meg állatokat szállítottak benne, mert még piszkos volt. A vagonban középen volt a cuccunk, aztán az egyik oldalon volt egy sor, ahol tudtunk aludni […] Szentpéterváron engedtek ki vízért. Hogy ott mennyi ember volt! Katonák, foglyok, magyarok, németek, meg nem tudom, honnan valósiak. Akkor ezek kértek németül: legyen szíves egy kis kenyeret! Akkor visszamentem, a kenyerem ott volt, ahol aludtunk. Mondtam, hol adjam be? Mondták, hogy csak adjam be a vécélukon, mert az fagyos, majd letörlik esetleg a kenyeret. Ezek olyan sárgák voltak, szőrösek voltak! Jaj, ezek úgy megköszönték!”

„Annyit éheztünk az öthetes úton, mert, ugye, hamar elfogyott az, amit vittünk. Azt mondták, két hétre vigyünk, és aztán öt hét volt.”

Naponta több százan haltak meg

„Sokszor felnéztünk az égre, hogy merre van a mi hazánk. Erre, arra, amarra? Olyan közel voltak a csillagok, a hold is sokkal nagyobb volt, mint nálunk. Én nem hagytam el magam. Csak akkor, ha húsvét vagy karácsony volt, az nagyon fájt. Vagy amikor disznóvágás volt otthon. Akkor mindig azt gondoltam, hogy jaj, csak legalább az anyámnak a mosogatóvizét megihatnám. Mert akkor még nem tettek bele mosogatószert, csak forró víz volt. Elég zsíros volt sokszor, amikor disznót vágtunk. Nagyon éheztünk, nagyon.”

„Minden hónapban egyszer mehettünk tisztálkodni. Minden vagonban volt egy tus. Hatan-heten kellett alá állni. Teljesen le kellett vetkőzni […] Gyorsan kellett, mert türelmetlenek voltak az emberek. Egy szappant kaptunk egy hónapra.”

Forrás: Diktatúrák Golgotái – A történelemtanárok egyletének tanárképzési programja az „elhallgatott történelem” megismeréséért, Gulag.hu, Magyarok a Gulagon, Munkatáborok.hu

Hirdetés
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

Hírzóna

Abszolút Nő