Európa legnevesebb dizájneseményét immár 1961 óta szervezik meg a csodálatos olasz városban, Milánóban. Az idén április 9-14 között tartott Milánói Design Héten a szakma nagykutyáitól a tehetséges, fiatal kiállítókig mindenki bemutatkozott a kreativitás és az innováció jegyében, legyen az bútorgyártás, lakberendezés vagy technológia. A szerencse úgy hozta, hogy mi is tagjai lehettünk az észak-olaszországi városba érkező közel négyszázezer embernek.
A Milánói Design Hét nem véletlenül a kontinens legjelentősebb szakrendezvénye: az 1961 óta megszervezett Salone Internazionale del Mobile – ami a dizájnhét hivatalos szakkiállítása – mintegy 270 ezer négyzetméteres területén várja minden évben a látogatókat. A százötven ország közel négyszázezer érdeklődője közt vannak kereskedők, befektetők, gyártók és számos szakember is, no meg persze Milánó 1,3 milliós lakosságának nagy része. Fő célja ennek a pár napnak, hogy hidat képezzen a tervezők, gyártók és a vásárlók között.
Idén nem kevesebb mint kétezren mutatkoztak be itt termékeikkel, de az igazat megvallva nem is a hivatalos szakkiállítás a nagy durranás Milánóban, hanem a 80-as évek óta, a város szinte minden területén, spontán szerveződő művészeti és kulturális programsorozat. A Fuorisalone, vagyis a „Salonén kívüli” eseménysorozat olyan, mint egy gigantikus fesztivál, kitelepült gasztronómiai pontokkal, installációkkal és bemutatóterekkel, olyanokkal például, melyeket patinás belvárosi lakásokban alakítottak ki. A formatervezők által életre hívott kezdeményezés minden évben fenomenális élményt nyújt, hiszen a szakmabeliek bátran kísérleteznek évről-évre a dizájn reprezentációs technikáival – idén például minden sarkon belefutottunk környezettudatosságra reflektáló projektekbe.
Erre a pár napra Milánó óvárosa és bizonyos negyedei dizájnkerületekké változnak – legjelentősebb közülük a Tortona és a Brera – ahol rengeteg attrakcióval kápráztatják el a dizájnra éhes népeket.
Az eseményre érkezve először muszáj túllendülnünk a FOMÓ-nkon, az angol „fear of missing out” érzésen, mely magyarul nagyjából annyi tesz: félelem attól, hogy valamiről lemaradunk. Márpedig ez az érzés biztos hatalmába kerít majd néhányszor, hiszen a városban annyi esemény van, amit egy fél év alatt nem tudnánk bejárni, nemhogy három nap alatt (mi csak három napig voltunk, egyébként az esemény öt napos). Aki nincs hozzászokva az olasz mentalitáshoz, az mihamarabb vegye fel a ritmust: a vendéglátósok siettetnek, a helyiek őrülten közlekednek, délután pihennek, ha esik, ha fúj, és szinte minden fogáshoz isznak Aperol Spritzet. Ez utóbbival érdemes vigyázni, nagyon könnyen rá lehet kattanni!
Egy egész napot szántunk Tortonára, amit még úgy sem sikerült bejárnunk, hogy az okosórám szerint 24 kilométert, és nyolc órát sétáltunk a negyedben és a környékén. Úgy döntöttünk, hogy gyalog indulunk el a hotelból, így konkrétan átgyalogolunk az egész városon. A szemerkélő esőben megcsodálhattuk a milánói dómot, az operaházat, a királyi palotát és a történelmi belváros meghitt kis utcáit.
A hangulat egyszerűen leírhatatlan volt. Minden második belsőudvaros olasz polgári épület lakásai át voltak alakítva bemutatótérré, csak erre az öt napra. A dizájnerek halálpontos tervek alapján szabták testre a tereket, melyeknek fókuszában a népszerűsíteni kívánt termékek voltak.
Az ember lánya láthat ilyenkor az exkluzív csaptelepektől elkezdve a modern formatervezett szófákon és a trópusi tapétákon át a legújabb tervezőszoftverig mindent, már ha be tudja fogadni a szeme a szűnni nem akaró dizájnt. A séta közben gyakorta meg kell állni, hogy az ember a bivalyerős olasz eszpresszó segítségével feltöltekezzen, egy idő után ugyanis nagyon megterhelő odafigyelni mindenre. A napot egy házi mascarponéből készült, habkönnyű tiramisuval zártuk, méltó módon.
Egyik kedvenc projektem volt a BASE, mely egy uszkve 3500 négyzetméteren karolt fel innovatív, úttörő projekteket mind a gasztronómia, szaktudás és a technológia területén. A BASE-ben ugyanúgy be lehetett sétálni asztalosműhelyekbe, és meg lehetett csodálni az olasz művészhallgatók forradalmi miniinstallációit is.
Brera is egy egész napot követelt magának. Tudni kell, hogy a legtöbb hely a Fuorisalonén ingyenes, sőt, rengeteg stílusos és hasznos dolgot be lehet gyűjteni csupán regisztrációért cserébe; kávét, vászonszatyrot, ajándéktárgyakat. A főutcán andalogva utcazenészekbe, érdekes installációkba, és interaktív kiállításokba lehet futni, melyekhez büszkén csatlakoznak az olasz üzletek is. Így, aki rajong a világmárkákért – no nem a Guccira, Versacéra vagy Armanira gondolok itt -, az nagyon boldog lehet, ugyanis szinte minden, említésre méltó brandnek van showroomja Milánóban. Véletlenül el is tévedtünk a Piazza Gae Aulentire, az üzleti negyed szívében fekvő fényűző, csodálatos térre, ahonnan rálátni a „vertikális erdőre” is, mely egy fákkal beültetett gigantikus emeletes ház.
A Milánói Design Hét nem csak a programok miatt zseniális. Ha csak ül az ember az egyik piazzán, spritzezik, figyeli az elhaladó igényes, illatos olasz nőket, és a stílusos, soha meg nem öregedő férfiakat, megcsapja az olasz életérzés szele. Aki rászánja a pénzét és az idejét arra, hogy az egyik évben elutazik erre a rendezvényre, az készüljön fel: öltetekkel és életkedvvel tér majd haza. Mert legyen bármi az ember hivatása, itt akkora inspirációfröccsöt kap, hogy egész évre elég lesz.
