Hatalmas, véres, gyorsan lezajló történelmi súlyú lázadás történt Pécsett 100 éve. A tragikus történet az első világháború utolsó hónapjaiban rázta meg a várost.
Idén kereken 100 éve annak, hogy Pécsett kitört az első világháború korának egyik legnagyobb és legtragikusabb hazai felkelése. A pécsi 6. gyalogezred 1918 májusában kirobbantott forradalmának gyors és véres véget vetettek a túlerőben lévő katonai egységek, a történelmi fontosságú lázadás történetét azonban ma már nem sokan ismerik.
De ne rohanjunk annyira előre, kezdjük az elején, az első világháború kitörésével. Az 1914. június 28-án kitört világégésben a bevonultatott pécsi katonákra kegyetlen évek, őrület, öldöklés és nem utolsósorban katonai fogság várt.
A Pécsre a breszti békét követően 1918-ban (a monarchia utolsó évében) az orosz hadifogságból hazatért pécsi katonákat – akiket finoman szólva is megviselt a harc és a rabság – május 20-án visszavezényelték a frontra.
A volt orosz foglyok viselkedésének kivizsgálása után egyébként a „bolsevista eszmékkel fertőzötteket” újabb fogságra és „hazafias átnevelésre ítélték”. A 6. gyalogezred összesen több mint 2 ezer főt számláló csapatai azonban megtagadták a behívóparancsot és fellázadtak, betörtek a városi fegyverraktárakba, felfegyverezték magukat és a forradalmat velük együtt éltető-hirdető pécsieket, köztük a mellettük kiálló bányászokat is.
A felkelés – azaz a pécsi vörös pünkösd – kirobbanásának körülményeiről a leghitelesebben egy névtelen katona visszaemlékezéséből tudhatunk meg szörnyű részleteket:
„Pünkösd hétfőn, május 20-án reggel 8 óra körül Molnár Sándor hadnagy lépett be a 6-osok barakkjába kutyakorbáccsal a kezében. Dühödten nézett végig a hiányos öltözetű, vigyázzban álló katonák során, majd rájuk förmedt: »Miért nem vonultok ki mocskos disznók? Megtizedeltetlek benneteket!« A korbácsot magasra emelte és lecsapott egy szerb szakaszvezető arcába, aki közvetlenül az ajtó mellett állt. A pillanat műve volt, hogy a szakaszvezető előrántotta bajonettjét és belevágta a hadnagy szívébe, aki a helyszínen meghalt. Nem volt már többé visszaút.”
A hadnagy leszúrása után a laktanyában lévő néhány tisztet lefegyverezték és fogdába zárták, egy bizonyos Kriszten Tivadar századost másnap a szennyes katonai zubbonyok alá bújva találták meg. Mielőtt a fellázadó katonák az Irányi Dániel téren – mai Búza téren – és az egykori Fehér Farkas Vendégfogadóban berendezkedtek, elfoglalták a külvárosi pályaudvart és vasútállomást is, vagyis a mostani Kisállomást.
A katonai állomásparancsnokság ügyeletesei azonban gyorsan megtudták, hogy mi történt: honvédhuszárokat és egy gyalogos honvédezredet küldtek a lázongás leverésére. A huszárok a Zsolnay-szobor felől közeledtek, ezért a felkelők a Rákóczi út és a Malom utca (mai Felsőmalom utca) sarkán alakítottak ki védelmi géppuskaállást. A lázadók a lovakat lelőve és megsebesítve állították meg a huszárokat, de a gyalogezred már géppuskatűzzel felelt erre. A pécsi Laki István így emlékezett vissza a pécsi ütközetre:
„Katonák meg civilek egymást lövik. A városban osztogatják a fegyvereket… csoportosan érkeztek a bányászok, felvették a fegyvereket és tüzelőállást foglaltak. A mai (jogi) egyetemi épület tetejéről egy Jigl nevű tiszthelyettes irányította a tüzet a zendülők felé, azazhogy felénk, mi pedig tüzelőállást foglaltunk az ótemető, a mai rendőrségi épületek helyén és mögötte. Sírkeresztek mögül, kripták mellé hasalva viszonoztuk a tüzet az egyetem irányába. Pokoli csatatérré vált a környék.”
Eközben Pécsbányán az éppen szabadságon lévő Berta György tizedes néhány ifjú bányásszal feltörte a hadiüzemmé alakított bánya börtönét és kiszabadították a foglyokat, akikkel a bánya parancsnokságához vonultak. Az épületet szétverték és elfogták a kegyetlenségéről hírhedt Herszényi Zsombor alezredest és Meissner Károly századost. Őket Pécsre akarták kísérni, hogy forradalmi bíróság elé állítsák őket, azonban az úton találkoztak a fellázadt ezred egyik járőrével, aki egyből elrendelte a két tiszt kivégzését. Ott helyben lelőtték őket.
A pécsi lázadás ekkor már kicsúszott a felkelők kezéből: a főpályaudvart elvesztették, a városi állomásparancsnokság pedig Pécsre irányíttatta az éppen az olasz frontra vonuló kassai 9. honvéd gyalogezred vonatát. A harcokhoz közeli, akkor még üzemelő külvárosi kisállomásra befutott páncélvonatról a felkelőket aknákkal és ágyúkkal lőtték, a kemény túlerő láttán a lázadó katonák kénytelenek voltak visszavonulni: zendülésüket pár óra alatt leverték.
A korabeli beszámolók szerint 1918. május 29-ig 1193 puskát szedtek össze, de 1200 fegyvernek nyoma veszett. Összesen 165 katonát, bányászt és civilt állítottak hadbíróság elé, ebből 15-öt halálra ítéltek, őket a példastatuálás jegyében az akkori pécsi lőtéren nyilvános kivégzés keretében lőtték agyon. A többieket börtönre (36 főt 10 évnél hosszabb időre) és szigorított fogságra ítélték, a felkelésben részt vett ezernél is több katonát pedig haladéktalanul a legveszélyesebb olasz arcvonalra vezényelték, de rengeteg felkelő ellen indítottak pert „gyávaság” vádjával.
A pécsi eseményekkel kapcsolatban a legteljesebb hírzárlatot rendelték el, a lázadás részleteiről csak 6 évvel később számoltak be először. A monarchiában történt lázadások sorában a pécsi volt a hetedik, de az első olyan, amely túlnőtt a hadsereg keretein: a városi lakosság, a bányászok minden előzetes szervezés nélkül, szinte egyik percről a másikra a katonaság mellé álltak, a lázadás ezzel forradalommá változott.
Arról viszont nem szóltak a hírek, hogy hányan haltak vagy sebesültek meg a harcokban.
Forrás: Dunántúli Napló archívum, Régi Pécs
