Egy ifjú pécsi hölgy, az óvónőként dolgozó Kollár Dorottya a közelmúltban Costa Ricában és Panamában töltött egy-egy hetet, a Katolikus Ifjúsági Világtalálkozón, amelyen mintegy 700 ezer fiatal vett részt. Különleges tapasztalatokat szerzett a szegénységről, az életigenlésről, a boldogságról, amelyeket most nekünk is elárult.
– Önmagában is ritka, ha valaki Pécsről Közép-Amerikába indul, az meg talán még inkább, ha sok százezres társaságba csöppen. Hogyan jutottál ki a világtalálkozóra?
– Jó ideje önkéntese vagyok a Pécsi Egyházmegye Ifjúsági Referatúrájának, a Katifinek, így jött a jelzés, volna-e kedvem részt venni az idei Katolikus Ifjúsági Világtalálkozón. Nem sokat töprengtem, igent mondtam. A pécsi püspökség területéről összesen hárman kerültünk be a magyar csapatba.
[su_box title=”Szent II. János Pál indította el” style=”soft” box_color=”#24cf3f” radius=”2″]A Katolikus Ifjúsági Világtalálkozókat II. János Pál pápa hívta életre, amikor 1984-ben virágvasárnapra Rómába hívta a fiatalokat, ünnepeljenek együtt. Egyszeri alkalomnak szánta, azonban több százezer fiatal érkezett hatalmas lelkesedéssel, így a rá következő évben is megrendezték. Azóta két-három évente tartják meg, immár nem Rómában, hanem más városokban, volt már Kölnben, Madridban, Buenos Airesben, Rióban. Mindenhol sok százezres, olykor milliós tömeg gyűlik össze.[/su_box]
– Közép-Amerikáról elsőként talán a szegénység, a bűnözés ugrik be számunkra. Ezt tapasztaltátok?
– Mi egy missziós hetet töltöttünk Costa Ricában, majd innen mentünk Panamába, a világtalálkozóra. Mindkét országban családoknál éltünk, így első kézből láttunk és tapasztaltunk mindent, nem turisták voltunk, akik szállodában laknak. Magyar szemmel hihetetlenül szegény országokról beszélünk, penészes, dohos falak a lakásokban, gyakran nincs például meleg víz, a boltokban az áruk nagyon drágák. Voltunk olyan környéken, ahol a helyiek úgy vezettek át minket, hogy előtte mondták, ne szóljunk senkihez, ne is nézzünk az utcán álldogálókra, gyakorlatilag körbevettek minket a vezetőink, úgy védelmeztek.
– Ez elég rosszul hangzik. Mégis nagyon vidámnak tűnsz.
– Igen, ugyanis hihetetlen felismerés volt az, hogy az ott élők mégsem szomorúak, nem járnak lehorgasztott fejjel, hanem örülni tudnak az életnek, minden apróságnak. Jóval szegényebbek, mint mi, magyarok, mégis sokkal boldogabbak, optimistábbak – úgy látom, volna mit tanulnunk tőlük. Az a vendégszeretet pedig, amit tapasztaltunk, szavakkal leírhatatlan. A családok évekig készültek arra, hogy idegeneket fogadnak valahonnan Európából, és olyan örömmel vártak minket, hogy elmondani sem tudom. Amikor megérkeztünk, olyan mulatságot csaptak, mintha az amerikai elnök jött volna, látszott, hogy őszintén, szeretettel, tisztelettel készültek az érkezésünkre.
– Milyen különlegességeket láttatok?
– Két olyan természeti csodát tudok mondani, amire azt mondtam, ilyen szépet még életemben nem láttam. Elvittek minket az Irazu-vulkánhoz, 3500 méter magasságig mentünk, szó szerint a felhők között jártunk. De gyönyörű volt a Csendes-óceán partján is lenni, itt is eltöltöttünk egy napot.
– És akkor még a világtalálkozóról nem is beszéltünk.
– Ez felemelő élmény volt. Önmagában fantasztikus ereje van annak, hogy ott vagy 700 ezer társaddal, a világ minden pontjáról, és ugyanazzal a céllal érkeztetek, hogy együtt legyetek, és így találkozzatok Istennel. Amikor pedig a panamai találkozóra megérkezett Ferenc pápa is, természetesen hihetetlen ováció fogadta.
– Milyen volt a hazatérés?
– Bevallom, furcsa. Kint néha, a latinos, zenés hangzavarban hiányzott a csend, de itthon egy kicsit üresebbek voltak az első napok. Nem tagadom, sírtam, amikor Costa Ricában elbúcsúztunk a családtól, amelyik befogadott minket. Az anyuka, aki vendégül látott minket, azt mondta: Dóri, ne sírj, ez a ház már a te otthonod is. Nem tudom, valaha vissza tudok-e térni, de azt igen, hogy tényleg hazaérkeznék.
